a szőlőhegyre viszel fel én a nyakadban ülök
elrohan mellettünk a tavasz-könnyű tér
a távolban akár a Balaton még csendesek és
szelídek a kérdések azért írhatom le mindezt
mert éppen akkor tanítasz meg emlékezni
mondataidnak inkább levegőjük van mint
súlyuk miközben beszélsz nem nézel rám
a túlpart felé fordulsz csukott
szemmel úgy a legkönnyebb büszkének lenni
A családi birtokot benőtte a gaz az emlékeim pedig
csak az álmaid Mikor reggelente felébredek belőlük
elsötétített szobákat és bereteszelt ajtókat találok
csak a lenémított tévé villanásaiban tapintható még
ki az otthon Hónapokat akarnál átaludni így ha ügyetlen
lépteim nem riasztanának fel Beszélni akarok hozzád
de kérdéseimtől megrettensz mint aki először
hallja meg erősítőn keresztül a saját hangját
majd nyöszörögve a fal felé fordulsz Közben lekapcsolják
a fűtést és az áramot a levegőben ritkul az oxigén
Mire betöltöm a tizennyolcadikat, már alvajáróvá képeztem
magam. Járásom nesztelen, emlékek és álmok nélkül a nyelv
is fölösleges. A túlélés tárgya ismeretlen, formája viszont tanulható.