Az elmúlt évben két olyan irodalomtudományi mű is napvilágot látott Magyarországon, amely az orosz irodalmi műveket területi, térrel kapcsolatos perspektívából vizsgálja. Az egyik ilyen munka Ewa Thompson A birodalom trubadúrjai című könyve, amelyben posztkolonialista szempontból újraolvasott művek elemzésével találkozhatunk. Thompson szándéka az volt, hogy megmutassa, hogyan jelenik meg az orosz birodalmi tudat, a hódító szándék, a folyamatos területszerzések hatása a 19. és a 20. századi orosz íróknál: Puskinnál, Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél vagy Petrusevszkajánál. Regéczi Ildikó azonban szándékosan kerüli a posztmodern megközelítési módot — ezt nyíltan ki is jelenti —, és munkájában az orosz gondolkodók téziseit veszi alapul. A térképzetek az orosz irodalomban című könyvében mellőzi a „külső”, nem orosz gondolkodókat, és „belső”, oroszok által képviselt nézőpontok szerint vizsgálja meg Oroszország térbeli viszonyait, azok hatásait az orosz gondolkodásra, a mentalitásra.
Regéczi Ildikó azt a már a 19.században is népszerű gondolatot szemlélteti, amely szerint az egyén nem független az őt körülvevő szűkebb és tágabb környezettől, hanem kölcsönhatásban vannak: vagyis nemcsak a tér, a geográfia van hatással az individuumra, hanem az irány megfordítható: az egyén is képes jelentéssel, szimbólumokkal felruházni a teret, vagy akár alakítani azt. Ennek értelmében azt állíthatjuk, hogy egy ország földrajzi adottságai befolyásolják az adott területen élő nép világnézetét, folklórját, mentalitását. Az orosz nép esetében pedig a végtelen síkság, a sztyepp, a tenger, a folyó vagy a szakadék az a természeti képződmény, amely kitüntetett szerephez jut a kultúra életében.
Oroszország földrajzi elhelyezkedése már önmagában problematikussá teheti az orosz nép karakterének meghatározását. Az Európa és Ázsia, vagyis a Nyugat és Kelet határán fekvő terület szerepét az egyes orosz gondolkodók különbözően értelmezték. Regéczi Ildikó több orosz filozófus gondolatát is bemutatja ennek a fontos kérdésnek a tárgyalásánál. Elsőként Csaadajevet említi, aki azt állítja, Oroszország fejlődése a Nyugathoz képest eltérő pályát mutat, és véleménye szerint a földrajz az a meghatározó tény, amely történelmi korszakokon átívelve determinálja Oroszország filozófiáját, politikáját. Csaadajev ezen kijelentését követően bontakozik ki a szlavofil–nyugatos vita, amelyben központi témaként szintén egy földrajzi szempont szerepel: a Nyugathoz való viszonyulás kérdése. A szlavofil–nyugatos vitában azonban Lotman szerint a Nyugat vagy a Szent Rusz nem feltétlenül mint térbeli tapasztalat jelentkezik, hanem sokkal inkább olyan konstrukcióként, amelyet „ideális nézőpontként” értelmezhetünk. A Nyugat a Másikként van jelen, az orosz kultúra a nyugatival szemben határozza meg magát vallási és kulturális alapon.
Dosztojevszkij az orosz népnek vezető szerepet szánt, véleménye szerint az orosz nép képes arra, hogy hidat teremtsen a szakadék felett, hogy összekösse a népeket. Regéczi azonban megmutatja a másik oldalt is: Belinszkijt idézi, aki szerint Oroszországnak nincs mediális szerepe, az Ázsia és Európa közt elfoglalt helyzet még nem feltétlenül jelent egy szellemi középutat.
Belinszkij ellenpontjaként Regéczi Szolovjovot és Bergyajevet említi, akik Oroszországra mint egyesítőre tekintettek. Bergyajev is meghatározó tényezőnek tartja az ország földrajzi adottságait az orosz lélekről szóló értekezésében. Véleménye szerint a végtelen mezők a határtalanság érzetét keltik, ami azonban nem segíti elő az önfegyelem kialakulását. Emellett Bergyajev tipikus orosz beállítódásnak látja a passzív magatartást, a szervilizmust, az alázatot. A szlavofilek szerint is tipikus orosz jegyek az imént felsoroltak, és szerintük ezek segítik az orosz népet abban, hogy a keresztény értékeket hitelesen tudják közvetíteni a Nyugat felé. Az orosz passzivitás értelmezésénél ismét előkerül a Másik fogalma, de jelen esetben a Nő értendő alatta, ugyanis a passzivitást Bergyajev is tipikus női princípiumként tartja számon. Oroszország-anyácska képzetét is ez az orosz passzivitás, cselekvésképtelenség hívja elő, az anyaföldtől az oroszok védő, óvó szerepet várnak, ez pedig Bergyajev szerint abból fakad, hogy az orosz föld uralkodik az emberen, nem pedig fordítva.
A konkrét földrajzi terek részletes vizsgálata után a szerző áttér a metaforikus jelentőségű vagy a mitopoétikusnak is nevezhető terek tárgyalására. Itt Lotman egyik gondolata kerül említésre, aki szerint nemcsak a térbeli elhelyezkedés, hanem a mitológiai földrajz is hatással van a kultúrára. Ilyen tipikus tér például Pétervár, amelynek már alapításához is legendák kapcsolódnak. A város megépítésével létrejön a Pétervár–Moszkva-oppozíció, Moszkva mint az orosz kultúra, a hagyomány centruma jelenik meg, és vele szemben áll Pétervár, amelynek alapítása tulajdonképpen természetellenesen, a földrajzi tényezők semmibevételével ment végbe, és a város megépítése is egyfajta idegenséget képvisel (ez az idegenség reálisan meg is valósul a térben, kézzelfogható az építészetben, az életmód jegyeiben vagy a lakosság összetételében). Pétervárhoz alapvetően negatív értékek társulnak — ez elsősorban a szlavofil retorikának köszönhető —, ugyanis rettegtek attól, hogy Moszkvát, a hagyományt felváltja Pétervár. Ez a fóbia hozta magával az udvarház felértékelődését is, amely a hagyományos orosz életformát, a társadalmi viszonyokat őrizte.
A következő fejezetben a szerző Toporov és Lotman elméletét említi, akik szerint minden város saját nyelvvel rendelkezik, és olyan szöveget alkotnak, amelynek egyfajta általános értelem tulajdonítható, és ezen értelem alapján a szövegben realizálódó jeleknek körvonalazható egy meghatározott rendszere. A pétervári szöveg például már nem értelmezhető a mögötte álló szimbolikus szférától és a mítosztól elkülönítve. Az egyik ilyen tipikus pétervári mítoszalkotó szöveg Puskin poémája, A bronzlovas, de Dosztojevszkij prózái is hozzájárultak a város szövegének kialakulásához, jelentéstartalmának bővüléséhez. A pétervári szöveg analógiájára Szczukin pedig megalkotta az udvarházi szöveget, amely elsősorban mint a szépség és a boldog élet szimbóluma konstruálódik meg. A szerző megemlíti még, hogy létezik a krími valamint a kalinyingrádi szöveg, azonban felmerül a kérdés, hogy mely városoknak alakul ki saját szövege, illetve vajon minden olyan városnak lesz saját szövege, amely sajátos történelemmel rendelkezik, és már az irodalom részévé vált? Vajon a krími szöveg és a pétervári szöveg ugyanahhoz a jelenséghez tartozik? Vajon Toporov miért utasította el kategorikusan a „moszkvai szöveg” terminust?
A következő fejezetben a szerző bemutatja a módszertant, amellyel vizsgálni kívánja az általa kiválasztott szövegeket. Munkájának céljaként azt tűzi ki, hogy az orosz irodalomban kiemelkedő szerepet játszó tereket értelmezze, megvizsgálja a határátlépések kérdését, emellett pedig az idegenségtapasztalatra és a kimozdítottság érzésére koncentrálva egy új elemzési szempontot alkalmazzon egyes 19. századi és kortárs prózai illetve drámai szövegekben. A szerző a pétervári szövegek kapcsán vizsgálja Lermontov: Álarcosbál és Gogol: Az arckép című művét, a saját és az idegen térség kultúrtörténeti kontextusának szempontjából Goncsarov Oblomovját. Regéczi ezen kívül megpróbál közelebb kerülni ahhoz a kérdéshez is, miért vágyik annyira az a három nő Moszkvába (Csehov: Három nővér), de bekerült a válogatásba Venegyikt Jerofejev: Moszkva–Petuskija, Viktor Jerofejev: A jó Sztálin című műve, illetve Ulickaja Médea és gyermekei és Kukockij esetei című regénye is.
Az egyes művek elemzésénél a szerző a legapróbb részletekre is nagy figyelmet fordít, amelynek köszönhetően olyan jelentéstartalmakra derül fény, amelyekre korábban kevesebb figyelmet fordítottak. Véleményem szerint különösen érdekesre sikerült Csehov Három nővérének elemzése. Az eddigi olvasásélményeim alapján feltűnt, hogy az orosz emigráns íróknál rendszerint előkerült a nyírfa, amelyet előszeretettel emlegettek, mivel ez a hazájukkal rokon fogalom. Regéczi azonban rámutat arra, hogy a nyírfa a fény, a ragyogás jelképe, valamint a termékenységé is, a fa egy női szimbólum; a szláv népeknél pedig a tavaszt a fiatal lányt jelképezi. Éppen ezért kap Natasa azon mondata nagy hangsúlyt a drámában, amelyben kijelenti, hogy kivágatja az egész fasort, és még a jávorfát is. Natasa a nővérektől elszenvedett sérelemért áll bosszút ezzel a szimbolikus tettével, amelynek jelentősége abban áll, hogy a nővérek női mivoltára mér megsemmisítő csapást. A másik érdekes meglátás Moszkvához kapcsolódik, ami Csehovnál egy időn és téren kívüli metaforává válik, amely a női identitás kifejezője is lesz egyben. Irina azért vágyik vissza oda, mert mindig is úgy vélte, hogy Moszkvában fogja megtalálni az igazit, azonban elveszíti a reményt, így Irinát nem menti meg Moszkva, vagy ahogy Puskin nevezte az Anyeginben: a menyasszonyok városa.
Regéczi Ildikó könyvtárnyi szakirodalmat olvasott el a témában, hozzáértését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gyakorlatban is bemutatja az első fejezetben ismertetett elméleteket. Nagy szakértelemmel, precízen, pontosan megírt könyvről van szó, amelynek egyetlen hibája — ha egyáltalán ezt hibaként fel lehet róni —, az a helyenként nagyon hosszúra sikerült lábjegyzet. Véleményem szerint néhány esetben a lábjegyzetben kifejtett gondolatok, háttérinformációk a főszövegben is megállták volna a helyüket. Ettől eltekintve Regéczi Ildikó könyve nagyon sok új információt tartogat nemcsak a laikus olvasó, de az orosz irodalmat jól ismerők számára is, mivel egy olyan újszerű térpoétikai megközelítést alkalmaz, amelynek köszönhetően újabb és újabb jelentéstartalmak fedezhetőek fel az orosz irodalom klasszikusaiban is.
Megjelent a Műút 2016056-os számában