A Voproszi Lityeraturi című közkedvelt irodalomtudományi lap (magyarul: Az irodalom kérdései) a posztmodern utáni költészeti állapotot taglalja Jevgenyij Abdullajev nagyszabású áttekintésében Taskentből. A költészet és a nemköltészet között (s nem a költészeten belül) húzódik manapság a határvonal, írja. A romanticizmus és az epikus személytelenség közt a másik megnyilvánulásának a megjelenítése az átmenet, ez foglaltatik bele a lírabeszédbe. Prozódiailag pedig a szillabotonikus (kötött szótagszámú hangsúlyos) és a szabadvers között megteremtődik a heteromorf verselés.
A szerző a költészet prózaivá válásának folyamatát tekinti át évszázadok távlatából. Mint írja, nem hisz a számmisztikában, mégis érdekes sorozatokat vél működni a költészeti innováció terén, mégpedig a kitüntetett 1730-as, 1820-as és 1910-еs évtizedekben: lám, kilencven évenként követik egymást… A monológtól a polilógusig alcímmel arról értekezik, hogy a költészet már közel sem monologikus. Bahtyini kategóriákkal, Bahtyin fogalmaival érvel a bahtyini tézis (a líra mindig monologikus) ellen. Legalábbis erőteljesen vitatható, hogy az lenne, egyre kevesebb benne a hagyományos egyszólamúság, megdőlni látszik a lírai én és a szerző egyöntetűségének, az úgynevezett közvetlenségnek a tézise, ami a líra műnemének eredeti definíciója. Egész nyaláb idegen szöveg van már a versekben a másik éntől, a másik nyelvéből. Rímtelenedés, jelzőszűkülés, a tradicionális versmérték széttörése lesz uralkodó mára. A szabadvers pedig immár nem ideológiai marker, mint a 70-es években volt, nem vállalás és hovatartozás demonstrálásának a kérdése, mint a 90-esekben. Megjelenik az az új költőtípus, amely szervesen, természetesen, autentikusan (és nem csak azért, hogy csillogtassa, mennyi mindent tud) hol rímben gondolkozik, hol meg nem.
Mostanára kisebb a jelentőségük a költői csoportosulásoknak, a bennük, általuk történő identifikációnak. A 2000-es évektől viszont olyan mértékben indul be és mutatkozik meg a költészet fesztiválterekben a hálózatosodás, hogy alábbhagy a példányszám-neurózis. (A versesköteteket eredendően jóval kisebb példányszámban adják ki papíron, és ezek az új megjelenési formák — még ha a grafománoknak, dilettánsoknak is teret adnak — jelentősen kompenzálnak a hátrányon.) A prózára mindez kevésbé jellemző, nehezebben találja meg a helyét a digitális világban és a fesztiválokon. A költészet és a próza kölcsönhatásának, viszonyának a kérdése mind a kritika, mind az irodalomtudomány számára központi maradt. A prózának új dimenziót ad a verssor, a költészeti indíttatás. A líra általános színvonala magas, alig találni a vastag folyóiratokban gyenge válogatást. Janisev, Kabanov, Vogyennyikov, Kenzsejev, Zujev, Gandlevszkij, Kibirov, Ajzenberg, Amelin, Szalimon, Tonkonogov, Kibirov… újak és régiek, akik újféleképpen szólalnak meg. A költő alkatú író is gyakori (korábban ez nem volt elfogadott, döntenie kellett, vers vagy próza): Bikov, Galin, a már említettek közül Kenzsejev, Gandlevszkij.
Ugyanebben a számban Jevgenyij Konovalov Jaroszlavlból folytatja a nevek sorát egy „új neveket” ígérő antológia nyomán ebből az időszakból (ha 2011-es megjelenésű is az az antológia), s megállapítja, hogy ezek a zömében harmincon túli költők korántsem „újak”, már megjelentek itt-ott, tagjai ennek-annak, köteteik vannak, ösztöndíjaik, bőséggel letették már szakmai névjegyüket művészeti, kritikai, tudományos orgánumokban. (Gondoljunk a mi „fiatal” és „elsőkönyves” íróinkra… Az „új” és a „korszerű”, „modern” fogalmak szemantikájával foglalkozik a szám egy másik írásában V. Mahlin.) Ő forradalmi, újító hevületű, de akár még csak szabadversszerű darabokból is keveset talál, ilyen a kazah Ajgerim Tazsi, akinek automatikus, vállaltan grafomán természetű szövegeiről, melyek a „dekonstrukció és karnevalizáció meglehetős széles platformjáról” származnak, erős frivolitással szól. Rokonszenvvel beszél a moszkvai Jevgenyija Tidemanról, aki az iménti típus ellentéte: halk, nyugodt, elmélyült, láthatólag semmilyen iskola nem érinti, költészete folyamszerű (használja is verseiben ezt a metaforát), ami azért unalmassá válik. Az ugyancsak konzervatív Jelizaveta Martinovát is díjazza, iróniával nyilatkozik viszont az urali iskola tagjairól, a Brodszkij–Rizsij-mixtúrákról, epigonokról, akik másról sem tudnak írni, mint az olvasott könyvekről, a gyerekkorukról s az „egyszerű ember” mindennapjairól. Ilyen Vlagyimir Zujev, a dramaturg, akinél pontos és ismerős ugyan a későgorbacsovi-korajelcini mindent elborító mocsárhangulat, de bőven utánérzés. A képszerű, hatásos, talán túlontúl is virtuóz új imaginista Igor Belov már sikeresebben nő ki az epigonszerepből. A sziktivkári Jekatyerina Szokolova azért felkelti az érdeklődését: az orosz és a komi nyelv összevetítésével, kölcsönhatásával kísérletező költőnő hlebnyikovi úton járna, ha nem időzne el oly kényelmesen az etnikai státuszban (a tatár Alena Karimova hasonló karakterű alkotó, de nem ragad meg a formai ötleteknél). A komi szavak az orosz szövegben meglepőek, érdekesek, aztán bosszantóak, mérgelődik Konovalov. Szokolova sámáni vonala sem ragadja meg igazán, a játék az idővel s a nemzedékek egymásban létével inkább. Anna Cvetkova
(érdekes, listáján túlnyomórészt nőkről van szó) az obligát brodszkiji–cvetajevai hagyományt megéli és továbblép rajta, nem tartozik senkihez és nem használ reminiszcenciákat, nem kötődik elődökhöz, iskolákhoz, még stílusjátékokra sem ragadtatja magát. Jobbára ötös jambusokban szólal meg a létről magától értetődően, ritka levegősen, tágasan lakonikus, minden feleslegeset, feleslegeset (sorkezdő nagybetűk, írásjelek) kiküszöbölő versbeszédben. Ez utóbbiak itt nem tűnnek divat-fogásnak. A lényegre kérdező öntörvényű kifinomultság esetével van dolgunk.
Alekszand Kusner, az egyik legismertebb mai orosz költő A nagy tükör című nagyversével a Znamja májusi számában találkozhatunk. Számot vet benne félelemmel, bátorsággal, európai, orosz íróelődökkel.
A Tiszatáj pedig nemsokára megismerteti a magyar olvasót Bagi Ibolya válogatásában az orosz irodalom nálunk kevéssé ismert oldalával, szerzőivel, műveivel, közte most lefordított versekkel is. Szíves figyelmükbe ajánlom Alina Vituhnovszkaja sokhangú költészetét.