I
elmúlt, ahogy a lábnyomok is felszáradnak
a talajon. most hideg van, és még csak csütörtök.
2015-öt írunk, amikor lefordulunk a gangról,
ahol utoljára sétálunk végig együtt.
nemsokára kinyitnak a boltok,
lehívják a liftet a földszintre, beindul az emésztés,
köhögni kezd az olasz a szomszédban.
sötét szobába képzelem magam,
ahol terroristák tartanak fogva.
ma van a napja, hogy kivégeznek:
képtelenség rá felkészülni.
II
éjszaka minden megnő: a polcok, a csövek,
a hiányod a kétszemélyes matracon
(pedig hogy örültünk, hogy végre elférünk),
a karácsonyi égő gyenge fénye a falon.
lámpabúra a méhem, ami a búmolyokat vonzza,
megtelek a tetemükkel. most felém futsz a folyosón,
pedig mindig sétálsz —
a budaörsi viharban orbánhegyig,
a párnámtól az állásinterjúig, a kézfogástól az elengedésig.
kikerülöd a medencét, ami voltunk.
ha belecsúszol, kicsordul a vize.
III
még langyos a kereszt,
amire halottak napján feszítettél ki.
IV
hétfőre kiürült a bőröd illata a szobából,
de otthagytad a párnámon a hónaljad.
pont azt, amit az utolsó szeretkezésünkön
izzadtál össze. utána, amikor megnéztelek éjszaka,
egy minótauruszt láttam benned,
ami a hasára fordulva utasítja el az apját.
az a pléd vagyok, ami az ágyékod
lenyomatát őrzi, és azóta arra vár,
hogy máshol összegyűrjék.
V
a rákóczi úti hotel tetejéről lelocsoltak vízzel.
három fokot mutatott a hőmérő.
az a megmagyarázhatatlan érzés,
hogy figyelsz az út másik oldalán,
és a hidegtől összerándul a férfiasságod.
VII
a metrószél kifújta a kezemből az utolsó szőrszálad.
december tizedikét írunk, amikor megszédülök a nevedtől.
mindig óvatosan álltál a mozgólépcsőre,
féltél, hogy bedarálja a lábad.
végül mégis itt érsz véget, két lánckerék között:
a tetovált vádlid, a leforrázott combod,
a herezacskód és a húgyhólyagod,
a májad, aztán a mellkasod, míg végül
az a koponya roppan szét, amiben engem tartasz.
talán nem jutok eszedbe,
mielőtt a szemedre zár a fogaskerék.
VIII
nem tudom, gondolnak-e az emberek
a csillagokra, amikor felszállnak a buszra.
én például tegnap három üstököst láttam,
amikor kinéztem az ablakán.
kétszer azt kívántam, hogy szarvassá változz.
szerintem van élet a földön kívül.
ettől még távolabbinak érezlek.
ha én is megnövök, talán ellátok az asztalodig:
gépelés közben, aganccsal képzellek el.
IX
van az a mozdulat, amivel kihúzod
a hajszálam és lefejted rólam a kontúrt.
amivel magadra teszel és hagyod
hogy eltörpüljek, aztán feltörjek.
van az a formátlanság, amibe tengelyt raksz.
kiszívlak és visszaengedlek a pohárba.
merev hulla vagy a füleim között,
egy hangosan lélegző szilárdság,
a hajnali egykor kiszökő lényeg.
arra gondolok, visszarakom
beléd a nyelvem, hogy soha többé
ne kelljen beszélnünk,
és megtanulj nézni engem.
Borda Réka: éjszaka minden megnő, Helikon, 2016/1.