Gyűrődések

„Nous sommes quelques-uns à cette époque à
avoir voulu attenter aux choses, créer en nous
des escapes à la vie, des escapes qui n’étaient
pas et ne semblaient pas devoir trouver place
dans l’espace.”
(Antonin Artaud) 

Még a jelentéktelen dolgok is felveszik a szimmetria kényes formáját, és az események igazodnak e természetellenes rendhez, ami egyszerre megnyugtat, és ami egyszerre felbosszant. Odakint zuhog, az ablakon át nem látok semmit, csak az üvegen gyöngyöző cseppeket figyelem, ahogy egymásra csúsznak, ahogy lassan egybeolvadnak. Odakint zuhog, és még mindig várok, mintha lenne értelme a várakozásnak, számolom a perceket, várom, hogy a számok létrehozzanak valami párhuzamot, valami megnyugtató egyenletet, ami persze most már lehetetlen. Arra gondolok, hogy ezt a természetellenes rendet látom mindenben, ami körülvesz, a kávéscsésze aljának pecsétlenyomatától kezdve egészen az apámról őrzött, összegyűrődött fényképig.

Huszonnégy éves koromig nem találkoztam az apámmal. Múlt héten Piroska, akivel apám már jó ideje együtt élt, azzal hívott fel, hogy közel egy évvel azután, hogy megismertem az apámat, váratlanul elhunyt. Piroska fáradt, szomorú hangját hallgattam, hogy milyen jó ember volt az apám, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy ez történt vele, szívroham, ismételte, legalább háromszor, az ő korában, háborodott fel végül, majd elsírta magát. Nem tudom, mennyi idő telt el, lehetett öt perc, de elképzelhető, hogy egy óra, mikor megmondtam neki, hogy mennem kell, és persze, mindenképp ott leszek a temetésen, ígértem neki búcsúzásképp. Még ha nem ismertem őt, akkor is, gondoltam. Megnéztem az órát: természetesen csak néhány percet hallgattam Piroskát; még nyolc óra sem volt, még az előadást se késtem le. Mégsem akartam bemenni az egyetemre. Annak ellenére, hogy csak kellemetlenséget éreztem (hogy miért kell ezt tudnom, hogy miért kell ezt elmondani nekem, aki csak kétszer találkozott vele, hogy miért ígértem meg, hogy elmegyek a temetésre, holott semmi kedvem nem volt hozzá), nem akartam másokkal találkozni, nem akartam másokat látni. Egyedül voltam, és egyedül akartam lenni.

Annak idején Anna beszélt rá, hogy találkozzak vele, hogy keressem meg, és ha tudok, beszéljek az apámmal. Nem tudom, igaza volt-e vagy egyáltalán helyes döntést hoztam-e akkor, azon a fáradt, decemberi napon, hetekkel azután, hogy először lefeküdtünk egymással. Mindketten elfelejtettük, hol vagyunk valójában, hogy miért van szükségünk az egyetemre, az órákra, bárki másra. Ketten voltunk, végtelen aszimmetria kapcsolta össze a körülöttünk heverő dolgokat, szanaszét szóródtak a szavak meg a lassan száradó emlékek. Minden jelentéktelenné vált, azt éreztem, hogy csakis a jelen számít, ahol nincsenek szavak, üres ígéretek, számok, vagy akár időpontok összegyűrődött, alaktalan halmaza. Emlékszem a testére, ahogy lila festékkel körberajzolom mellbimbóját; emlékszem kékeszöld szemére, ami mindig megnyugtat, ami örökké vibrál, akár a tenger színe; emlékszem halk hangjára, ahogy mesél, ahogy éjszakáról éjszakára mesél, és megváltozik a világ.

Senkit sem ismertem rajta kívül. Anna volt a családom, azt a valamit jelentette, amire vágytam. Mindig úgy éreztem, hogy nem ismerem a családomat. Nem sokkal azután, hogy elmondták, hogy örökbe fogadtak, elmentem tőlük. Mikor a nevelőapámmal beszéltem, elárulta, hogy a vér szerinti apám Debrecenben él, amit még az édesanyám említett neki, mielőtt meghalt volna. Nem voltam még ötéves, amikor anyám elhunyt; az arcára se emlékszem igazán. Apámról még kevesebbet tudtam, egyedül abban vagyok biztos, amit a családom és Piroska mondott róla: egyszer azt hallottam, hogy amikor annyi idős volt, mint én, színész szeretett volna lenni. Máskor anyám, nevelőszüleim szerint, lehordta a sárga földig, mert alkoholizmusával, nihilizmusával nemcsak szerelmüket, de anyám jövőjét is tönkretette. Megint máskor a nevelőapám arról beszélt, hogy annak ellenére, hogy hosszú ideig az utcán élt, és hónapokig hajléktalan volt, nem adta fel, rendkívüli erő lüktet benne mindmáig. Vagyis egészen múlt hétig, gondolom akkor, amikor a vonat monoton hangjába belevesznek a kocsiban velem együtt utazók hangfoszlányai az emlékek szaggatott szavaival. Soha nem tudom meg, mi az igazság, soha nem tudom, valójában mi történt az apámmal, hogy ki volt ő és mi szeretett volna lenni. Minden róla elmondott történetet hamisnak érzek, a szavak hazugságának tartom, megszámolható, rendezett soroknak, amelyek üresek, akár az alföldi táj, ahol a vonat egy ismeretlen múltba sodor. Minden történet hazug szavak sorozatából áll? Talán ez a történet is azért született, hogy elfelejtsem ezeknek a hazug szavaknak az értelmét, amiket valóban jelenthetnek? Attól tartok, csak még több hazugság rejlik bennük, gondolom, továbbra is a kihalt vidéket figyelve, közben az apámról őrzött fényképet összegyűrve a tenyeremben. Ennek ellenére azt is érzem, hogy minden történet idővel mégis igazzá válhat, mintha azáltal, hogy újra és újra elmondják ugyanazt a történetet, valami megváltozik benne, valami mást fog jelenteni, mint amit korábban. Csak ez számít.

Bár Anna kért meg rá, hogy keressem meg az apámat, egészen addig nem fogadtam meg a tanácsát, amíg el nem hagyott, amíg egyedül nem maradtam, és el nem indultam. (Hol vagy most? Mire gondolsz? Gondolsz még rám?) Számolom a napokat, amelyek eltelnek anélkül, hogy beszélnénk egymással, anélkül, hogy látnám, érinteném vagy érezném testét testemen. Ahogy véget ért kapcsolatunk, megszűnt a dolgok egyszerű rendje, minden egyszerre összegyűrődött, újra számolom a napokat, mintha várnék, türelmetlenül csak várakoznék.

A debreceni állomás bejárata előtt észrevettem a nőt, akinek apám az új életét köszönhette: nagy, ormótlan teste szétfolyt az aszfalton, de amint arcára pillantottam, a kedvesség, a felhőtlen mosoly rögtön eltüntette előítéletemet. Nem tudott jönni, mondta lihegve, sajnos, be kellett mennie dolgozni, folytatta nehezen. Bólintottam, alig válaszoltam a kérdéseire, hogy hogyan utaztam, hogy éhes vagyok-e, és hogy kíváncsi vagyok-e már az apámra. Nem emlékszem a pillanatra, amikor észrevettem őt, nem emlékszem az érzésre, inkább arra, hogy mit kell éreznem, és mi az, amit létre kell hoznom, hogy érezzem, és el tudjam mondani, hogy a lenyomat — ami majd szintén összegyűrődik úgy, mint minden más — létrejöjjön, hogy beszélni tudjak róla. A Piroskával való találkozásra tisztábban emlékszem, mint arra, amikor az apámmal találkoztam azon a fásult augusztusi napon. Érzem kezének, tenyerének nagyságát, vaskosságát, azt, ahogyan egész alakom elveszik ebben az érintésben. Hangja még bőre érdes tapintásánál is keményebb: mintha egy másik világból kiáltana, miközben a közvetlen közelében állok. Tekintetét nem látom a konyha félhomályában, amikor Piroska bemutat egymásnak bennünket, miután megérkezett a munkahelyéről, amiről egyikőjük sem tesz említést. Anna azt mondta, mindenkinek tudnia kell, honnan származik, mindenkinek meg kell bocsátani; azt mondta, mindig egyedül érzed magad, ha nem tudsz majd megbocsátani.

Három napot töltöttem Debrecenben a temetés után. Piroska arra kért, ne hagyjam magára, ha nincs olyan sok dolgom. Tisztában volt vele, hogy hamarosan végzek az egyetemen, hogy azt a számára értékelhetetlen szakdolgozatot írom (egy francia filozófusról), aminek se vége, se hossza, és azzal is tisztában van, hogy igent mondok neki, mert nem akarok visszamenni oda, ahol valójában nincsen senki, akihez kötődnék; hiszen Anna elment, talán végleg, a családom, amely örökbe fogadott, nem áll szóba velem, amióta találkoztam az apámmal, minden összeomlott, arra gondolok, amikor abban a félhomályos, dohos szobában, ahol először próbáltam beszélni vele négyszemközt, csak nézem az ablakra csapódó esőcseppeket, próbálok rendet teremteni ebben az összegyűrődött világban, kisimítani a ráncokat, elrendezni, egymás mellé helyezni a megszámolt emlékeket, ami, persze, lehetetlen. Egyszer azt olvastam, a káosz megfejtésre váró rend, de valójában nincsen rend sem és káosz sem: valójában dolgok együttállása rajzolja meg azt a képet, amit én zavarosnak, érthetetlennek, Anna pedig a legnagyobb nyugalommal élhető világnak nevezett. Arra gondolok, amikor ujjammal a cseppeket rajzolom, hogy hol lehet most, és hogy miért hagyott el, hogy hogyan lennék képes én is nyugalommal átlátni azt a képet, amit ő létrehozott nekem? Érzem, hogy lassan már az elvonatkoztatás képessége sem segít; sem a fényképezés, sem az álmok, a cigaretta, egy-egy verssor, néha egy ismeretlen lány mosolya, vagy a dolgok azon egyszerű tulajdonsága, hogy akaratom szerint változtathatom őket, akár odafent a csillagokat.

Megjelent a Műút 2016056-os számában