Ismét tél, délután, csengő. Szólt, nem szólt, mintha csengetett volna valaki… mintha nem merne csengetni. Aztán két lépésre az ajtótól, a folyosó falához tapadva. Az ajtó kukucskálóján keresztül részleges a kép: kinyúlt, hamuszín zakó, elnyűtt hajtókával, tiszta fehér ing, lógó nadrág, mint a csatorna csöve, kezei hosszan lenyúlnak alacsony, csontos törzse mellett. Beesett arc, mélyen ülő szemek. Kefefrizura… és azok a vastag talpú, régi, sokat fényesített cipők. Csak zakóban, felöltő nélkül.
Tudja, hogy nézik, közelebb lép, „én vagyok”, suttogja.
Az ajtó félig kinyílik. A szép nő ijedten nézi.
— Maga az… sajnálom, a férjem nincs idehaza.
A kísértet meg se moccan, hangot nem hallat.
— Sajnálom, ebben a hidegben… telefonálnia kellett volna, mondta volna, hogy később jöjjön. A férjem csak este jön haza, de majd keresi önt. Vagy felhívja maga, holnap reggel.
— Hát én… magával szerettem volna beszélni.
— Velem? — A nő tétovázik. — Jó, akkor jöjjön be. Jöjjön, ha akar…. puhán ejti a szavakat, mintha abban a pillanatban, amikor kimondja, meg is bánta volna.
Az ember nem siet. A küszöbön várakozik, aztán visszalép a falig, felveszi a tömött táskát, közeledik, már bent is van mezítláb, cipő a kezében.
— Jöjjön, jöjjön. Foglaljon helyet, azonnal jövök.
Valóban rövidesen visszatér, hosszú, piros gyapjúmellény van rajta. A házban hideg van, a fotelen ott hever a pokróc, abba burkolózhatott, mielőtt ajtót nyitott volna.
— Arra gondoltam, hogy magának van egy munkahelye… Hátha ott lenne valami.
— Micsoda? … de hát maga dolgozik valahol. Nem értem….
— Hát nem rólam volna szó.
A lányáról van szó. Rövidesen végez valami kereskedelmi vagy pénzügyi iskolában, nem teljesen világos, hol. Keresne neki valami nyugodt helyet, megbízható emberek közt.
— Nálunk nincs szabad hely… folyton leépítések vannak… már alig találnak újabb indokot arra, hogy megválogassák az embereket. Előbb a káderlap volt, aztán az anyagi helyzet, aztán a gyerektelenek, most meg… már nem is tudom. De a maga lányát kihelyezik. Azoknak, akik befejezik az iskolát, munkahelyet is adnak.
— Persze, elküldik valahova az ördögbe vidékre. Valami koszos gyárba, munkásszállásra. Hamar kerül, aki megbecsteleníti. Idegenek közt, ilyen állásban, a mai világban… Gyerek még, nem tudja, mi vár rá. És nem is igazán egészséges.
Csend. A nő didereg, összekulcsolja karjait a mellén.
— Ha kell, akkor én… vagyis azt akarom mondani, hogy fizetek, ha kell. Ma már nem megy másként, tudom én azt. Felkészültem. Pénzt gyűjtöttem erre. Csak találunk valami kisfőnököt, aki elrendezi…
— Megmondom őszintén — a nő hangja tiszta, barátságos. — megmondom őszintén, azokat nem ismerem. Igen, úgy van, ahogy mondja, de ott, ahol én dolgozom, nem tudom. De azért érdeklődöm. Megígérem, tessék, megígérem, hátha hallok valamit. Hívjon fel majd. Vagy még jobb, ha a férjem hívja fel magát, ha van valami.
*
Márciusban, egy szerdai napon Nanu Valentin munkás nagy erőfeszítéssel igyekszik lebontani a beépített erkélyt. A falba mélyen beágyazott súlyos fém és üvegkeret. Törékenyen és kitartóan órákon át izzad a kalapácsok, csavarok, fogók, hegesztőgépek között. Mikor már végre több óra kínlódás után szétszedte őket, a darabok még mindig túl nehéznek tűnnek számára. De nem hagyja magát, rozsdával belepve görnyed a súly alatt.
— Jó acél, vastag üveg! Valahogy meg kellett volna menteni ezt a szépséget. Ma már nem csinálnak semmit ilyen erősre.
— Nem lehetett, de hát tudja… Fentről jött az utasítás. Még a törvényszéken is félnek, hallani sem akartak fellebbezésről.
— Minek is menne a törvényszékre… tudja, hogy hiába. Kellett volna találni valakit… aki kézen-közön elveszíti a felszólítást. Ad neki annyit, amennyit kell, az meg elveszíti. Sok erkély úszta meg ezzel…
— Én is hallottam, de azok oldalerkélyek voltak, nem látszottak az utcáról.
— A törvényszék betegség. Hazugság minden, és piszkos pénzek.
— Maga is csak a törvényszékre ment. Hiába mondtam, hogy adja fel, nem akarta. Nem hittem volna, hogy sikerrel jár, de így történt. És mégsem volt elégedett. Megint visszament a törvényszékre, csak oda.
— Hát, amíg csak meg kell kenni őket, megy ezekkel a kisebbekkel is. Nálam már nem lehetett… Meséltem… Fiatal koromban én is megküzdöttem ezekkel a kisebbekkel, aztán eljutottam a nagyobbakhoz is. Akkor nem pénzre ment a dolog… csak pofa kellett hozzá. Ma minden pénzről, érdekről szól. Megy, mint a karikacsapás, ha van miből adnod. Megy, amíg megy, addig a szintig… ahol már a pénz nem számít. Ott már más kell… nehéz megoldani. Érzed, hogy más szintre jutottál. Nem megy úgy, mint eddig, lépésenként, valami másra van szükség.
Fáradtan, a fém- és üvegdarabokkal tele cementpadlón görnyedve gyorsan, lesütött szemmel beszél.
— Idáig jutottam. Minden, minden bajommal együtt… az egész élet. Érzem, hogy idáig jutottam. Egy lökés kéne valahonnan máshonnan. De nincs ki, nincs ki. Még az a szerencse, hogy ezek után a lépcsők után még van egy másik…
Hosszú hallgatás. Nem biztos benne, hogy megértették, szükségét érzi a pontosításnak.
— Valahol kell még lennie reménynek, tudja… Ki gondol ránk is? Mert itt már mindennek annyi, annyi…
— Maga hívő? Erre nem gondoltam. Vagyis nem sejtettem, hogy…
— Hát nem is tudom… másként… mi marad nekünk? Már nincs semmink, tudja meg. Minden bemocskolódott, ez van.
Elfogadja a kávét! Gyorsan kihörpinti a forró csészéből.
— Sikerült intéznie valamit a lánynak? Mármint a maga lányának.
Megmerevedik, a csésze a levegőben, halogatja a választ.
— Vagyis hogy talált-e valami megoldást? Úgy tűnt, aggódik, nagyon aggódott.
Magához tér, leteszi a csészét. Feláll, összeszedi a darabokat, siet, meggondolja magát, nadrágjába törli a kezét.
— Ne is mondja, férjhez ment! Próbáltam megóvni, próbáltam találni számára utat. Ostoba, mit mondjak. Most… két bolond egy pár. Siettek megmutatni, milyen hülyék. Kár. Most aztán nyakig benne van a pácban. Hamar meglátja… szegénység is, munka is, férj is. Kár, nem így akartam, kár…
Gyorsabban mozog. Összeszedi az eszközöket, sepreget, gyorsan zsebre vágja a kétszáz lejt. Zakó a vállra, biccent, ennyi. Volt, nincs. Nincs idő! A nappal harcot követel, nincs vesztegetni való idő.
*
Visszatér azonban éjszaka. Egyre gyakrabban, éjjelente. Lassan közelít egy szurok- és gőzalagúton át. Növekedett, közeledett, olyan lett, amilyennek ismerték: kicsi, törékeny, hosszú karok, fiatalos haj, éles tekintet.
Az extravagáns éjjeli találkozások váratlanul indulnak, zavaros inkubációs szakaszok után. Álom, álmatlanság, tik-tak, az ágy előtti falon elidőző tekintet. Egyre nemezesebb, foszforeszkáló képernyő. A kép lassan, bizonytalanul növekedett, időbe telt, amíg megállapodott.
Fehér, űrhajósnak való kezeslábas. A fehér sisakot jobb kezében tartotta. Közeledett… ez mindennek a teteje, a tribünhöz közeledett. A nagy, kihalt tér egyre tágult.
A fekete emelvényen tökéletesen kivehetővé váltak az apró szónok körvonalai. Egyetlen mozdulatot sem tett. Csak kis, sápadt arca látszott, csak a száraz ajkai. Mereven állt, egyenlő adagokban ontotta a szavakat. Monoton, gyenge hang.
„Elegem van a talpnyalásotokból! Ne tegyenek ránk többé angyalszárnyat, arany paszományt!…”
A képernyő a szavak ritmusában frenetikusan lüktetett, a hang halk marad és egyhangú. A képernyőn zöldes iszap hullámzott, fekete, olajos habbal.
„Égessétek el a paszományt, égessétek el az angyalszárnyakat! A proletárok már nem akarnak egyesülni, nem akarnak bosszút! Elegünk van a cirkuszból, hagyjatok minket békén… Elég az ígéretekből és a megfélemlítésből! Mondjátok el rólunk az igazat! A mi kis igazunkat, amely kicsi, mint bárki másé! A gyengéké és elveszetteké! Nem vagyunk jobbak! Röfögünk mi is, mint ti… hogy összedőljön a föld. Hagyjatok a pokolba, hadd foglaljuk el a földet. Pucéran, egyenruha nélkül, hagyjatok magunkra…”
Patetikus felszólításait hangosbeszélők százai hangosították ki. Félénk, monoton hang több száz hangosbeszélőből. A hangosbeszélők benépesítették a kihalt teret. Lehajtotta kissé a fejét, a szájához emelte a kezét, köhögött. Egyszer, kétszer… a hangosbeszélők megismételték, egyszer, kétszer. Egyszer, még egyszer, százszor, száz fémtölcsérből.
Egy időre csend. Aztán íme, a szavak fokozatosan, egyformán suttogva visszatértek: „Hagyjatok magunkra, nem akarjuk meghódítani a világot, nem akarjuk megváltani a világot… Tépjétek le paradicsomi szárnyainkat, égessétek el az aranyozott paszományt! Ne oldalogjatok itt közöttünk… elég legyen az ígéretekből és megfélemlítésekből! Vegyétek le rólunk az egyenruhát, az igazság kicsi…”
A köhögés kihangosítva egyre nyúlt. Bugyborékoló, viharos ropogás minden hangosbeszélőből. A képernyő elsötétedett, már nem lehetett kivenni semmit. De íme, a szónok ismét visszatér… most egy sámlin ült a tér közepén.
„Megjavítottam az ablakrolót. Jól megjavítottam, ne féljenek…” Puha hang, ravasz, sértő szavak alázatos összefonódása.
„Érdekes esetnek bizonyultam? Késznek arra, hogy meghallgasson, hogy megértsen… Kísérlet, hang a mélyből? Kísérleti nyúl egy pillanatra? Unalmas, unalmas… Félni kezdett? Nem tud segíteni rajtam, nem tudunk segíteni egymáson. Megtanultuk a félelmet és az önzést, ki-ki magában fulladozik.”
Idegesen dörzsölgette össze a kezeit. Fehér sportcipőjével belerúgott a lába elé tett fehér sisakba. Most béka volt a kezében, kerek és akkora, mint egy ejtőernyős sisak… bedobta abba a fehér edénybe és… gyors rúgás, a lövedék egyre szállt. Mintha megnyugodott volna, most egyenesen a hallgatóságra nézett, betöltötte az egész képernyőt.
Nagy tenyereivel végigsimított kefefrizuráján, tenyerét kezeslábasa mellrészébe törölte: „Nincs ereje az én síromhoz. Már nem jár a barátjához sem, ahhoz a költőhöz. Talán eldöntöm végre, talán jöjjön a katasztrófa. Menjen a pokolba minden. Minden, minden, a temetőnkbe…”
A képernyő elsötétedett, kivilágosodott. Következő éjszaka is megvilágosodik bizonyára… Nanu Valentin munkásnak csak éjszaka van vesztegetni való ideje. A nappalok túlságosan tele vannak, gondok, munka, szaladgálás. Csak éjszaka látogatta meg barátait, akkor lepte meg őket bizarr alakváltozataival.
*
Valóban egyre gyakoribbá váltak az éjjeli látogatások. Semmilyen megelőző intézkedés, sem az altatók, sem a nyugtatók, sem az ital nem tudta megakadályozni, visszatért, nem volt előle menekvés.
Nappal azonban engedélyezi a felejtést, a békét. A nevét is egyre ritkábban emlegetik. Ritkán, egyre ritkábban hallani a kérdést, „No, hát merre jár a te munkásod? Végleg elfeledkezett rólunk?” A férj nem válaszol. Nem akar beszélni a titkos éjjeli látogatásokról, neje túl érzékeny az effélékhez. Elkerüli a választ, és elkerüli azt is, hogy a mesterhez forduljon javításért. Adódjon bármilyen apró háztartási probléma, azt mondja, kereste, de nem vette fel a telefont. A feleség nem ragaszkodik hozzá… amúgy sem kedvelte. Így aztán Nanu Valentin munkás nappal nem tűnik fel többé a Botanikus Kert melletti lakásban, és a neve sem tér vissza, csak az elkerülhetetlen éjjeli összetűzések idején, melyeket rendszeresen, kegyetlen közömbösséggel indít.
És mégis… Hirtelen, mint legelőször, mikor senki nem számítana rá: csengetnek.
A csengő félénken szól. A vékony, bizonytalan hang alig karcolja a reggel üvegét. Érzékelhetetlen érintés, mint régen. Hosszú várakozás után a csengetés megismétlődik. Valami, valaki végül megmozdul az elnémult lakásban. Vánszorgó léptek csoszognak az ajtóig.
A küszöbtől távol, a folyosó falához tapadva hosszú, hamuszín felöltő. Keskeny gallérjából kiemelkedik beesett, hamuszín arca. Fekete, rendezetlen szakáll. Friss fájdalom, a szemek sötéten, nehéz fénnyel ragyognak.
Régóta nézik egymást, és még mindig nézik, óvatosan, mindkettő az ébredésre vár.
— Megölték a feleségem… mormolja a füstszín emberke.
A hallgatás tágul körülöttük, illanó gézként fedi be az egész földet.
— Megölték a feleségem. El akartam… el akartam mondani.
— Jöjjön be, kérem — dadogja a másik.
Kabát a fogason, táska a földön az ajtó mellett, cipő a kézben. Remeg a keze. Az a bozontos szakáll… egész keskeny arcát elfedi a vad, fekete szakáll. Nem vár invitálásra, azonnal leül. Gyors, szaggatott ritmusban beszél, bizonytalan mondatokban. Rekedt, új hang, a szünetek megsebzik a hallgatást.
Kedd reggel van, 1985. március 16. A felesége múlt héten halt meg a kórházban. Az elmúlt évek elnöki rendeleteinek értelmében, mivel már volt négy gyermeke és betöltötte a negyvenedik évét, joga volt törvényes terhességmegszakításhoz. A kórházi formaságokat egy ügyésznek kellett volna jóváhagynia. Egyre húzódott a dolog holmi új, egyelőre homályos rendelkezések miatt, amelyek majd emelnék a hasonló ügyekben a korhatárt. Végül egy pénteki napon aláírták az iratokat. Az orvosok stabilnak ítélték a páciens állapotát, és hétfőre időzítették a műtétet. Hétfő délre az asszony már halott volt. De a férjét csak szerdán értesítették… „Pénzt ígértem a vadállatnak, persze. Tudom én, hogy mennek a dolgok. Pénz, pénz, pénz. Látta, milyen szerencsétlen vagyok, és talán arra gondolt, egy ilyen nyomorult nincs miből adjon. Fehér köpenyes vadállatok! Talán segíteni akarnak az emberen? Frászt… pénzt akarnak, mindenki csak azt akar. Fertőzés, no, hallj te oda! Előre nem látható fertőzés, ezt mondják a disznók. Egyik védi a másikat. A szolgálatos nővér szombaton hamarabb ment haza, a szolgálatos orvos vasárnap csak a súlyos eseteket vizsgálta meg… mindig ezek a mesék. Beszéltem a nőkkel, akik a szomszédos ágyakban feküdtek, ők tudják, mi az igazság. Írtam egy beadványt. Nem ússzák meg, nem bizony.”
Nanu Valentin munkás vastag iratcsomót vesz ki a táskájából. Orvosi igazolást és halotti bizonyítványt. Orvosok és ápolónők nyilatkozatait. Az osztályra beutalt többi terhes nővel készített beszélgetések jegyzőkönyvét. A Főváros Egészségügyi Hivatalához intézett beadványt. Az Egészségügyi Minisztériumnak címzett beadványt. Az Ügyészséghez intézett beadványt. A Nemzetközi Egészségügyi Szervezethez intézett beadványt. A Román Ortodox Egyház Pátriárkájához intézett beadványt. Az Egyesült Nemzetek főtitkárához intézett beadványt…
*
Hosszan szabadkozik a látogatás miatt. Nem akart ő már zavarni… csak egy kérés… ha szabad… az asszonysághoz… ha a hölgy… ha a hölgy még kijár a temetőbe ahhoz a költőhöz, menjen el Nanu Valeria sírjához is. Örülni fog, szegény, sokat beszélt ő neki a szép hölgyről és a rendes úriemberről.
A férj nem bírja elviselni a temetői látogatásokat. Egy reggel mégis elkíséri feleségét. Hosszan kóborolnak a mellékösvényeken, mielőtt megkeresnék a két sírhelyet. Végül leteszik a virágcsokrot barátjuk szerény, dísztelen sírjára. A másik sírt is megtalálják hátul, a kút mellett. Fekete márványból masszív, látványos kőlap, elborítja a virág és a gyertya. Gyorsan leteszik a gyöngyvirágcsokrot, és elmennek.
Ugyanazon az éjszakán ismét megjelenik a vendég. Későn, a hajnal zavaros hasadásakor. Öltönyt visel, nyakkendőt. Frissen borotválva, kevés mozdulattal, szigorú tekintettel. Részletesen elmagyarázza, hogyan kívánja újraszervezni a temető működését. Tisztaság, rend, ellenőrzés, rögzített árak, korlátozott, de elérhető látogatási idő. Mellékszolgáltatások, kiváló személyzet. Szigorú, jól kitalált terv…
Következő éjszaka is visszatér, újabb részletekkel. Meg az azután következőn is, egyre részletesebb magyarázatokkal.
A párban egyre nő az idegesség. Beteges félszegség. Mintha nem mernének egymásra nézni, ritkán beszélnek, szigorúan csak a szükséges dolgokról. Csak este bújnak össze néha pár pillanatra. Aztán gyorsan visszahúzódnak, egyik jobbra, másik balra az ágy szélére.
Egyszer a férj átveszi a kezdeményezést. Szükséges udvariassági gesztus: vissza kell adni a látogatásokat, viszont kell látnia vendégét, még ha csak a munkahelyén is.
*
Éjjel a temető rendesen ki van világítva. Tökéletes rend. Gondozott parcellák, világos tervrajz a sírok közti közlekedéshez, a sírhelyek egyszerű számozása, minden egyes körzethez idegenvezetés. A virágbolt, a büfé, az öltöző hibátlan. Hatékony szervezés a köz javára. Megfontolt nyitvatartási rend, csak éjszakára, hogy az emberek ne veszítsenek a munkaidejükből, ne hanyagolják a munkahelyüket, a családjukat. Emelt díjszabás: 100 lej egy jegy. Tekintetbe véve a szolgáltatás színvonalát, megéri. Ráadásul általános, mindenkire érvényes díjszabás, nincsenek kivételek, életkori, nemi, társadalmi osztályból adódó különbségek. A közbenjárások, ravaszkodások, hamisítások nem virágzanak, a kezdet kezdetén elejüket veszik. Végső soron a rentabilitás biztosításáról van szó, az önfinanszírozásról, holtak és élők általános érdekéről. Másként újra eluralkodik a káosz, csődbe megyünk, elviszi az egészet az ördög.
Valóban kiemelkedő haladás, rövid időn belül. Még a baráti beszélgetésekre, mint ez a mostani is, hagytak időt… bármiről lehet beszélgetni, itt nincs értelme a félelemnek. Félrebeszélés, üres szócséplés nélkül, az idő nem engedi. Állandó és változatos kötelességei vannak, magyarázza a szervező, félénken végighúzva nagy tenyereit a kefefrizuráján. Nem csak a menedékhelyek gondozásáról van szó, de azokról is, akik bennük fekszenek. Az egyik nem megy a másik nélkül. Biztosítani kell a tökéletes nyugalmat. Csendet, regenerálódást. Jobbulási időszak, azt hiszem, érti. Újjáépülés és felkészülés. Mindig beszélünk velük, felkészítjük őket a meghatározó pillanatra. Itt nyugalom vár rájuk, megérthetik, miért győzték le őket, hogyan hódítsák vissza az időt. Sokkal több idejük van, mint nekünk, itt nyugalomra lelnek, biztos meghálálják a fáradozásunkat. Mindegyikkel beszélgetünk, mindegyiken segítünk. Jól fel vagyunk készülve, majd meglátja, elindul és meglátja… Ez a nyugalom, ami után annyira áhítoztak, biztosítja a teljes felépülést, tudja meg.
Tényleg nyugodt volt az arca. Minden vonása tisztábbá, határozottabbá vált. Az egész képernyőt betöltötte kisimult, a jövő nyugalmával eltelt arca.
Mély csend, valóban. A csend lobogva főtt, az egész képernyőt megtöltötte piros gőzzel, már nem lehetett kivenni semmit, a képernyő vergődött a tűzvész erős fényében.
De a reggel újra kirobban, frissen, mit sem tudva a naptár nagy ablakain keresztül. Tik-tak, ütemezi a béka az éjjeliszekrényen.
„Megint a zsalu, másik ablak. Elromlott egy másik ablakon…” zsalugáter, zsalugáter, a szó újra meg újra zümmög. Álmos, fáradt hang.
Gyerekes mormolás, dobbanás, mely újraindítja a nap nagy kerekét.
Vallasek Júlia fordítása
A szöveg első része augusztus 21-én,
második része augusztus 28-án jelent meg.