Kék hó csikorgott a talpam alatt,
lámpaburák közt csillaghunyorgás,
fúvósok zümmögtek álomba az úton,
hazáig kísért és velem maradt a fagy
meg a Király utca csíkja,
amikor úgy jártam haza éjjelenként,
hogy az éjjel volt a nap és az út a haza.
Sípoló vonat és felvert madárcsapat,
kávébarna pöttyös, széttaposott hó,
tócsában ácsorgás, halk szitkozódás,
amikor még lehet, most még bármit lehet,
ha mernék, lemennék, hívogat a lépcső,
a ház beléből kiszűrődő ricsaj,
a kék-piros fények: Coffee, na meg Nyitva.
Akármilyen rút volt, nem tagadom, szép is,
elherdált szabadság, megérzés, borzongás,
utóíz-előleg, feltekert termosztát,
takaró alá bújva is vacogtam,
kint meg olyan volt az ország,
mintha naplókat hasogattak volna fel
és téptek százezer darabra,
hogy hulljon csak, hulljon,
mint Holle anyó tolla,
dohos pincékbe tömörült a nép,
ne lássák, mi volt a pamacsos
hópelyhekre írva.
Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is,
pamacsos hópelyhek lassú olvadása,
sárral keveredtek, résekbe tapadtak,
gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra.
Ha merném, letépném, ilyen virág jutott,
de miről álmodjon az, akit az út kísér haza,
szagoljon bokrokat az autópálya mentén,
zümmögjön fülébe a távollevők szava.