Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.
Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna,
vén, lomha testük a jászolhoz érvén.
Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.
Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.
S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!
Bizony még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.
Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,
mely hangtalan fickánd az ablakon túl,
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél
a zongora, tán nem is vele kondul.
Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé,
a piros sajtok körben puffadoznak,
csusszan, zizeg a sok kemény terítő,
s az asztalok szemérmes táncba fognak,
a barna lépcső fogsorát kinyitja,
s mély basszus-hangon hosszan hahotáz,
zümmögnek mind a termetes gerendák,
és négy sarkát emelinti a ház,
guggoltából feláll — a pincéjében
megkottyannak a pálinkák, borok,
és kéményéből bodrot eregetve
a zsibbadástól vígan tántorog.
Egy viaszkosvászon-csizmás halász
a sziklák mögül éppen erre téved,
megáll, felbámul, s látom, tenyerét
riadtan kapja két kerek szeméhez.
Nemes Nagy Ágnes: Reggeli egy dán kocsmában
N. N. Á.: A Föld emlékei, Magvető, 1986, 30–32.