A nyelvtanárnő letette a vödröt, aztán kopogott, kedvesem, mondta, méltóztatna talán kioldalogni, amíg felpacsmagolom a szobát. Az albérlő nemsokára megjelent egyszál gatyában, álmos borúval az arcán, a varrógép mellett állt, és rágyújtott. Meg fog fagyni, kedvesem, ezt garantálom, mondta a nyelvtanárnő, majd hozzátette, esetleg szóljon a hölgynek, hogy másszon ki az ágy alól, a vizes rongy talán kínosan érintené. Az albérlő erre sem ébredt fel, arca puha maradt az álomtól, szemeit bágyadtan függesztette az ablakra, és percenként ásított. A nyelvtanárnő szikáran, csúnyán, feketén magasodott előtte, majd úgy tűnt, ő is elréved egy pillanatra az ablak felé. Minden valamirevaló nő volt egyszer az ágy alatt, mondta lassan, ha valaha menyasszonya lesz, ne mulassza el. Fontos ez, kérdezte az albérlő hosszú csend után. Nem, nem fontos, válaszolta a nő, dehogy fontos. Lehet ruhásládában is, vagy sifonban. Éjjeliszekrényben ne próbálja, kényelmetlen. Fiam, folytatta kis szünet után, maga olyan bamba, hogy az már erkölcstelen. Ne, ne köszönje, őszinte voltam. Egy félóra, gondolta az albérlő, és hívom a tűzoltókat. De tudta, hogy nem fogja hívni a tűzoltókat, és ezért szomorú lett. Tulajdonképpen szólni kellene neki, hogy ne öntsön ki egy veder víznél többet, de oda sem figyel. Beszél, beszél. Hiába is szólnék, gondolta, és ettől még szomorúbb lett. Mi ez a rongy itt, kérdezte a nyelvtanárnő, ja, a pizsamája. Mondja, nem lenne egyszerűbb, ha hetenként kimosatná? Néha olyan piszkos maga, fiam, mint egy hadifogoly. Ne köszönje… Az albérlő elnyomta a csikket, és fejét a falnak támasztva szenvedett. El kellene innen menni. Ez a rengeteg víz! Lassan leereszkedett a székre, és megpróbált ülve aludni. Nézze, én is voltam fiatal, folytatta a nyelvtanárnő valahonnan, bármennyire is furcsán hangzik, de az öngyújtót például soha nem tartottam a savanyúságban. Nem zavarja, ha futólag kiveszem? Azt hiszem… tulajdonképpen egészen furcsa ember maga. Nekem mindegy… nézze… habár ki tudja… A varrógép mellől buja zöld liánok, páfrány tört fel, s a rejtélyt sárgás gőz gomolygása kísérte és valami csobogás, a nyelvtanárnő kiöntötte a második veder vizet, és szétkente a padlón. Nézze, egy legénylakás az fogalom. Persze azon vitatkozhatunk, hogy mi magának a fogalom, és mi nekem. De mégis, ide nézzen, nincs az a legénylakás, ahol… tudja… egészen furcsa… Furcsa, bólintott az albérlő bóbiskolva, olykor tompán felparázsló szemmel a víztükörre csodálkozott, ahol a felmosórongy vibráló tajtékot vetett a korallzátonyokra, aztán cigarettát vett elő félálomban a kezében szorongatott csomagból. Cigaretta, csapott le rá a nyelvtanárnő azonnal, egy fenét, fiam! Legalábbis valami egészen mást a szájába! Könyvek? Nyavalyát! Mit akar maga tulajdonképpen? Persze, felőlem lehet hitszónok is, vagy lepraápoló, de ha nem haragszik, elég magára egy hevenyészett pillantás, és vége, vége mindennek köztünk! Ne köszönje, így van… Istenem, harmadik veder víz, tehát ma is. Az albérlő arca elhagyatottságot és kétségbeesést tükrözött. Megpróbált visszamenekülni az álmába, de a sikoly felébresztette: Nőket, fiam! Érti?! Meg súlyzót! Lovaglóostort! Italt! Ne jöjjön még be, tette hozzá feleslegesen, de okvetlenül szóljon, ha kisdolgozni kell, és utólag az ágyba akar vizelni. Eh, uram! Tudja, ki volt az, aki harminchétben… Tudom, a Klepsics, mondta halkan az albérlő, jóvátehetetlenül felébredve, és az arca sima lett egy apró mosolytól. Igen, mondta a nyelvtanárnő lesújtón, a Klepsics. De ehhez magának semmi köze. Felegyenesedett, szája megrándult a felindultságtól. Mert az a tény, hogy én magának, aki tudvalevően egy egyszerű albérlő, alkalmasint epizódokat mondok el gazdag életemből, még nem jogosítja fel önt semmire! Egyetért? Feleljen, kiáltotta szinte sírva. Nagy, szőke fejét hátravetve gyermeki mosollyal nézett rá. A nyelvtanárnő egy öntudatlan mozdulattal leejtette a rongyot. Kintről egy mentő szirénája hallatszott visszhanggal, fájón. Lehet már, kérdezte az albérlő csendesen. Ide nézzen, mondta vadul a nyelvtanárnő, és felrántotta a szoknyáját. Látja ezeket a combokat? Látom, felelte az albérlő, és nyújtózkodott, mint valami szép, álmos állat. Nos, kérdezte a nő kurtán, mire az albérlő lomhán felállt, elnyomta a csikket, és begázolt a szobába. Tested a sodró láva, mondta unottan, mint aki leckét mond, és tüzet fakaszt a testemből. Átölelve a nyelvtanárnőt vaskos mozdulatokkal tapogatni kezdte a felfedett combokat. A nő a fiú meztelen válla felett a szekrény tetején döglődő fikuszra nézett, és alig mozgó szájjal suttogta: Koldusszegényen, királyi gazdagon… Részeg vagyok, mondta, mondta az albérlő, és mégis szomjazom, mókusom. Valami madár rebbent az ablak előtt, annyi árnyékot sem vetve, mint egy villanás. Elég, szólalt meg később a nyelvtanárnő halk, mély hangon, elég. Soha nem mehet tovább, érti? Soha! Soha! Kiáltásában remény és félelem, könyörgés és tiltakozás rezdült. Aztán felvette a rongyot. Az albérlő a mellét vakarászta tanácstalanul, aztán visszakullogott az előszobába. Disznó, mondta a nyelvtanárnő kedvesen, aztán vízért ment, kiöntötte, néha krákogott, de egyébként csendes szótlanságban mosta a padlót.
Tar Sándor: Mosás hetente egyszer