Léteznek olyan teljesítmények az irodalomtudományban, amelyek jelentősége nem abban áll, hogy egy konvenciót, alapvetést nagy visszhanggal forgatnak fel, cáfolnak meg, hanem amelyek épp azért fontosak, mert a szövegekkel kapcsolatos ismereteinket mélyítik el, egy életmű vagy egy elméleti kérdés alapvető feltárásához, megértéséhez segítenek hozzá. Ilyen Visy Beatrix munkássága is, aki generációjának egyik kiváló és aktív szakembere, irodalomtörténeti és kritikai tevékenységét a folyóiratok hasábjain napi rendszerességgel követhetjük nyomon. Szövegeit problémaérzékenység és elemzőkészség, meggyőző elméleti és történeti felkészültség jellemzi, azonban a hangsúly a nagy konstrukciók látványos lebontása helyett szinte mindig az alkotóelemek vizsgálatára, értelmezésére, átértelmezésére helyeződik. Ez a kiindulópont, ez az érdeklődés már a szerző első kötetét, A Macskakő nyolcadik élete (2007) című Lengyel Péter-monográfiát is jellemezte. A könyv az életmű teljes bemutatására törekszik, beleértve a novellák vizsgálatát és az irodalmi mű keletkezését meghatározó viszonyokat is, azonban nem törekszik a Lengyel Péterről kialakult kép drasztikus átalakítására. A szövegek komplexebb megértését, az életmű belső hálózatának a feltárását tűzi ki célul, amikor a nyom és a nyomkeresés fogalmából kiindulva mutatja be a szövegek szerkezeti és műfaji sajátosságait, az életmű tematikus sűrűsödési pontjait, az időkezelés, az emlékezet és a múltfeldolgozás sajátosságait.
A 2015-ös Szavakkal körbe című, válogatott tanulmányokat és kritikákat tartalmazó kötet módszereit, kérdésfeltevéseit tekintve szorosan kapcsolódik az első könyvhöz. Nemcsak azért, mert itt is találkozunk Lengyel Péterről szóló írással, hanem mert a múlt/emlékezet, az identikusság/identitás kérdései, az időbeli és a strukturális vonatkozások a második könyv elemzéseiben is meghatározóak. A gyűjtemény az eddigi irodalomtörténeti, kritikusi pálya keresztmetszetét adja, a választás és elrendezés mindenekelőtt a szerző egyéni érdeklődésének kettős irányára — az én poétikai és retorikai megalkotottsága, valamint az irodalmi nyelv vizualitása iránti érdeklődésre — hívja fel a figyelmet. Az első fejezet (Én — Megszólalás — Idő) líratörténeti tanulmányokat tartalmaz, Berzsenyi Dánieltől Vörösmartyn, Adyn, Babitson, József Attilán, Pilinszkyn, Weöres Sándoron, Kemény Istvánon, Gál Ferencen át egészen Terék Annáig. A kompozícionális, tropológiai, retorikai, stiláris, összehasonlító és történeti szempontokat együttesen alkalmazó elemzések elsősorban a versbeli én megalkotottságára, a megszólalás sajátosságaira, identitás és integritás lehetséges összefüggéseire kérdeznek rá, és eközben érvényesen szólnak hozzá a modern magyar költészet alakulástörténetéhez. Az első fejezet tanulmányait egymás után olvasva szinte egy alternatív irodalomtörténet bontakozik ki, amely az én versbeli megnyilvánulását követi végig. A tanulmányok nem annyira életműveket, mint inkább alkotói korszakokat, vagy inkább csak egyes alkotásokat helyeznek a fókuszba: a szerző jó érzékkel választja ki azokat a korpuszokat, amelyeken a fenti szempontok termékenyen vizsgálhatóak. A viszonylag gyakran elemzett, kanonikus szövegek (pl. A közelítő tél; A vén cigány; Kocsi-út az éjszakában) értelmezése során rendszerint akceptálja és mintegy árnyalja, továbbgondolja a kialakult álláspontokat, azonban egy-egy új aspektus bevezetésével, kiemelésével más nézőpontból képes szemlélni a szövegek működését. Különösen érvényes ez a komparatív jellegű tanulmányokra, ahol a tematikus vagy beszédmódbeli hasonlóság alapján egymás mellé kerülő költők/szövegek, illetve sok esetben a műfajok és a retorikai konvenciók is sajátos fénytörésbe kerülnek.
Ilyen a Megszólalás és megszólításmódok (Istenképzetek Ady Endre és József Attila istenes verseiben) című figyelemre méltó tanulmány, amelynek bevezetése egyszerre több kérdést is megfogalmaz: „milyen szerepet töltenek be ezek a versek az Én megjeleníthetőségének szempontjából a modernség — a maga korszakán belül is változó — sokarcú poétikájában; miért éppen ez a tematikusan is megragadható verstípus mutat olyan poétikai elmozdulásokat, amelyek a vers centrumában álló magszerű szubjektum egységességére kérdeznek rá az e verscsoportra jellemző megszólalásmód sajátosságai által. Az Istenről, Istenhez való beszéd, a megszólítás és Istennel folytatott költői párbeszéd alakzatainak, formáinak vizsgálata során kitapintható-e, hogy miként vesz részt Isten az Én megalkotásának fázisaiban, folyamataiban, és ehhez kapcsolódva milyen Én–Isten-viszonyok, milyen istenkép(zet)ek artikulálódnak a költeményekben. Végül hogy mindezek hogyan mutatnak rá az egységes versbeli szubjektum megingására, felszámolódására, nyelv feletti uralmának (meg)tarthatatlanságára.” (35) A tanulmány az istenes versek textuális és retorikai sajátosságaiból indul ki, számot vet a poétikai következményekkel, amelyek az Istenhez fordulás (dialogikus) hagyományából következnek, valamint azzal is, hogy az Istenhez való viszony nemcsak tematikus értelemben (a beszélő lelki, egzisztenciális kötődése értelmében), hanem a versbeli én identitásának nyelvi megalkotottságában is függő viszonyt feltételez. Visy meggyőzően bizonyítja, hogy Ady istenes versei és József Attila korai istenes versei között azáltal vonható párhuzam, hogy ezek a szövegek (az eltérő Isten-képek, képzetek, részben eltérő beszédmódbeli sajátosságok ellenére) hasonló poétikai jegyeket hordoznak, mindenekelőtt a megszólítás, a megnevezés, az arcadás gesztusaival írhatók körül.
Az első fejezet egyetlen írása, amely nemcsak kiemelt művekkel, kötetekkel foglalkozik, hanem egy teljes életműre vonatkozóan fogalmaz meg állításokat, Kemény István Állástalan táncosnő című gyűjteményes, és A királynál című új verseket tartalmazó kötetéről szól. A tanulmány (nagykritika?) azért figyelemre méltó, mert miközben az összegyűjtött versek szerkezeti sajátosságait, az összeállítás alapelveit tárja fel, nagy vonalakban képet ad a recepció változásáról, kijelöli az életmű hangsúlyait, vonatkozásai pontjait is. Másrészt azonban az olvasónak hiányérzete támad, mert a Visyre máshol nagyon is jellemző finom elemzések, érzékeny megfigyelések itt háttérbe szorulnak, a Kemény-féle poétika és nyelv egyedisége, változása az összes versek tekintetében kevésbé lesz érzékelhető, voltaképp csak A királynál verseinek bemutatásában érhető tetten.
A kötet tanulmányainak második csoportja a Fény — Kép — Szalag címet viseli, az itt szereplő írások mindegyike valamilyen formában az irodalmi mű mediális működésével foglalkozik, a mozgó- vagy állókép és szöveg komplex összefüggésrendszerének példáit vizsgálva. A fénykép tere című nagy ívű, összefoglaló tanulmány mintegy definiálja azt az elméleti keretet, amely a médiumközi olvasatok többségének hátterét jelenti, voltaképp — ahogy a könyv egyik kritikusa is megfogalmazza — a fejezet elején is elhelyezhető lett volna egyfajta bevezető tanulmányként.[1] A tanulmány tétje a fénykép és az elbeszélés egymáshoz való viszonyának feltárása, egy fogalmi és teoretikus keret megalkotása, amely a képleírás szövegbeli működésének bemutatását lehetővé teszi. Visy számára a tér és az idő viszonyrendszere, az áthelyezhetőség lehetőségei és korlátai, valamint a „képszerűség” jelensége jelenti a kiindulópontot: „Fénykép és elbeszélés egymáshoz viszonyításakor abból a közös metszetből indulhatunk ki, hogy mindkét művészeti forma számol tér és idő kategóriájával, sőt ezek a komponensek egyik esetben sem választhatók el egymástól. E narrációs, komponáló alapelemek jelenléte eredményezheti azt, hogy a (fény)képek verbális reprezentációja, irodalmi (epikus) művekbe való átfordítása lehetséges és bizonyos mértékben sikeres eljárásnak tekinthető, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a vizuális művek nyelvi áthelyezése, beleértve a temporális, spaciális szegmensek nyelvivé fordítását is, szükségszerűen e kategóriák torzításával, transzformálásával érhető csak el, de éppen a kép képszerűségének visszaadása, érzékeltetése érdekében.” (161)
A gondolatmenet a technikai kép fogalmától, a tér- és időkezelés sajátosságaitól, a referencialitás kérdésétől jut el a képleírás sajátosságainak meghatározásához, ahhoz az állításhoz, hogy a fotografikus ekphraszisz túlmutatva önmagán az adott mű narratív szintváltásaira, térszerkezetére is hatással van. Továbbá, ahogy a szerző megfogalmazza, „az ekphraszisz furcsa feszültségét az adja, hogy a nyelv azon igyekszik, hogy önnön anyagiságát legyőzze és transzparenssé váljon annak érdekében, hogy a képet ne csak látványában, tartalmában, hanem a maga képszerűségében, anyagszerűségében, tehát örökkévalóságát biztosító felületével, hordozójával együtt láttassa. Épp ennek érdekében a kép kép mivolta miatt vállalkozik a nyelvi szkepszis legyőzésére. Lebont egy határt, hogy egy másikat megmutathasson.” (176)
A tanulmányban megfogalmazott téziseket, elméleti alapvetéseket meggyőzően támasztják alá a fejezet ötletes, és sok esetben szubverzív értelmezései. Visy Márton László Árnyas főutcáját például a fényképalkotás és -leírás etikai és esztétikai dimenziójának opponálásával értelmezi, Örkény István Rózsakiállításának invenciózus elemzését pedig a kép vagy annak hiánya és a haláltapasztalat kapcsolatának feltárása segíti. Závada Pál A fényképész utókora című regényének elemzése során a fénykép által hordozott pillanatnyiság, mulandóság, a „punctum temporis” és az elbeszéltség mint fejlődés, folytonosság, fokozatosság kerül szembe egymással, és válik a szövegszerűség, a megalkotottság egyik alapvető sajátosságává: „A fénykép olyan pillanatot ábrázol, amely bizonyos társadalmi-történeti folyamatoknak oka és okozata egyben, s épp pontszerűsége, sűrített pillanata által válhat a regénybeli történet mise en abyme-jává, de nemcsak a fabula szintjén, hanem az ekphraszisz elkerülhetetlensége és ereje által a narratív szerkezet, az elbeszélésmód, és a mű elvontabb jelentésrétegeinek önemblémájává is.” (227) A második fejezet tanulmányainak, kritikáinak nagy erénye az, hogy az intermediális, adott esetben interkulturális kontextusokat nem csak a teória szintjén, mintegy az irodalmi szövegektől független dimenziót mutatják fel: a médiumközi olvasat itt praxis, stratégia, amely természetes módon visz közelebb a választott művek megértéséhez, értelmezéséhez, és rámutat arra, hogy a mediális megközelítésmód nehezen nélkülözhető olyan kortárs művek esetében, mint például Farkas Péter Nehéz esők, Jenei László Bluebox, vagy Tolnai Ottó A tengeri kagyló című műve.
Visy Beatrix figyelemre méltó, érvényes megközelítéseket, pontos, finom olvasatokat tartalmazó, jól használható kötete, bár különálló szövegekből áll, mégis bizonyos mértékig egységesnek tekinthető. A válogatott írások összefüggése a visszatérő szempontoknak, a módszertani következetességnek köszönhető, a gyűjtemény szemléleti nyitottsága pedig a szerző sokirányú, naprakész tájékozottságának, a részletektől a tágabb felismerések felé haladó kutatói attitűdjének köszönhető. A kötet a lírai szubjektivitás kérdéséről és az irodalmi szöveg medialitásáról egyaránt képet ad, amely úgy tetszik elénk, mint egy panoráma.
Megjelent a Műút 2016056-os számában
_____________________________
[1] Deczki Sarolta: Tiszavirág Termelőszövetkezet, Élet és Irodalom, 2016. február 19.