Ablak a munkásosztályra (2. rész)

Nagy létszámú, összefüggő csoportok nyomulnak egymásba az autóbuszmegállóban. Nem ez az első alkalom, hogy a tömegközlekedés a nép átkainak és szidalmazásainak célpontjává válik. Keserű morgás, gyűlölet és reményvesztett utasok. Körbe forognak, összeütköznek, néha a távolba merednek, remélve, hogy végre megjelenik a szörnyeteg, hogy hazavigye őket. Hidegtől és fáradtságtól zsibbadtan, zajosan tolakodnak. Aki összegyűjtené szaggatott mondataikat, azt hihetné, hogy a lázadás már a következő órák során egyetlen hatalmas robbanásban fog kitörni.

Nagy létszámú, összefüggő csoportok nyomulnak egymásba az autóbuszmegállóban. Nem ez az első alkalom, hogy a tömegközlekedés a nép átkainak és szidalmazásainak célpontjává válik. Keserű morgás, gyűlölet és reményvesztett utasok. Körbe forognak, összeütköznek, néha a távolba merednek, remélve, hogy végre megjelenik a szörnyeteg, hogy hazavigye őket. Hidegtől és fáradtságtól zsibbadtan, zajosan tolakodnak. Aki összegyűjtené szaggatott mondataikat, azt hihetné, hogy a lázadás már a következő órák során egyetlen hatalmas robbanásban fog kitörni. Aki azonban már gyakran hallotta a hétköznapok sorsüldözöttjeit, amint ugyanezeket a reménytelen átkokat sorolják a mindennapi sorban állások közepette, húsért, szappanért, rajzszögért, vécépapírért, autóbuszra várva, cigarettáért, sapkáért, a megaláztatás és a harag végtelen kórusának sorai… aki naponta hallja, már megszokhatta, hogy nincs mit várni a ciklikusan visszatérő kitörésektől.

Sokan vannak a buszmegállóban ezen a hideg, sötét decemberi estén. Bevásárlótáskák felett görnyedő nők, didergő gyerekek, topogó férfiak, hangosodó káromkodások.

Könnyű őt felismerni. Kicsi, szürke, teletömött szatyrokkal, mindkét kezében három-három. Másokkal ellentétben mozdulatlanul, némán áll a helyén. Egy lépést nem tesz, egy szót sem szól. Fedetlen fővel, régi, vékony dzsekiben, mintha nem érezné a hideget. Frissen borotválva, sörtefrizurával, rendesen, sovány, de erős vállakkal, karjai túl hosszan elnyúlnak a törékeny test mellett. A szatyrok szimmetrikusan elosztva jobb és bal oldalra. Üres tekintettel bámulja a tél fekete egét. Eltévedt kamasznak tűnik, útban a bentlakás felé, ahol a hozzá hasonló szegény és büszke fiatalok megosztják egymással ambíciójukat és bizonytalanságaikat.

Az uraság közelebb lép, hosszan tétovázik, megszólítsa-e. Előbb figyelmesen nézi pár lépésről, mintha meg akarna győződni arról, hogy tényleg ő-e az. Párat köröz körülötte, mielőtt megközelítené. Óvatosan megérinti a vállát, hogy felébressze. Felismeri, kezet szorítanának, de a tömött szatyrok akadályozzák a gesztust. Közelebb hajolnak hát egymáshoz, létrejön a párbeszéd.

       *

Nanu Valentin munkást 1982. június 8-án kihallgatásra fogadták a Bukaresti Legfelsőbb Bíróságon. Vaskos dossziét mutatott be a szolgálatos bírónak, tele nyilatkozatokkal, orvosi igazolásokkal. Az orvosi igazolások nemcsak az ő egészségi állapotára vonatkoztak, aki az utóbbi évben a munkahelyi konfliktusok miatt pszichikailag legyengültnek mondható, hanem gyermekei egészségi állapotára is: Maria, 19 év (általános vérszegénység és pajzsmirigy-problémák), Angela, 16 év (asztma, illetve a gerincoszlop súlyos elváltozásai), Mihaela, 13 év (reumás eredetű ízületi gyulladás és szívizom-elégtelenség), Marian, 10 év (reumás eredetű ízületi gyulladás és kalciumhiány). Körülbelül két hónappal a kihallgatás után Nanu Valentin postai úton kézhez kapta a RSZK Legfelsőbb Bíróságának Elnöki döntését, miszerint újratárgyalják a bukaresti Köztársaság Üzem elleni perét. 1982. szeptember 26-án a bíróság úgy dönt, hogy Nanu Valentin munkás helyeztessen vissza munkahelyére a képzettségének megfelelő munkakörbe, és kapjon kártérítést arra az időszakra, amikor igazságtalanul áthelyezték a Kazánrészlegről, valamint a törvényes betegszabadságokért, amelyeket jogtalan módon nem vettek figyelembe. Összesen 8750 lejt. A felperes elégedetlen a döntéssel, amely nem tért ki az ellene elkövetett visszaélésekben hibás személyek megbüntetésére és kisebb kártérítést nevezett meg az általa igényeltnél.

       *

A város megtört a mindenható éjszaka alatt. A megálló körüli utcák mintha egy föld alatti barlangrendszer járatai volnának. Sűrű sötétség a metropolisz nagy sugárútjain, mint egy végtelen, elveszett faluban. Csak a puszta sugárút mellett elhaladó néhány autó lámpája világít röviden, egymáshoz szoruló fekete hangyák tömege, hatalmas sárkánytest, amely néha szakadék nagy szájával fel-felnyög. Az átkok mérge egyre nő. Sötét, hideg zümmögés. A gyűlölet és a kétségbeesés hangfogós zúgása.

A beszélgetőtársak azonban figyelmen kívül hagyják szomszédaikat. Úgy tűnik, teljesen leköti őket a beszélgetés.

       *

1982. szeptember 27-én Nanu Valentin megjelent a Köztársaság Üzemek Személyzeti Osztályán, hogy ott kiállítsák számára a munkakörébe való visszahelyezéshez és az anyagi kártérítéshez szükséges iratokat a Törvényszék ítélete szerint. Noha az üzem politikai körei megpróbálták rávenni, hogy azonnal térjen vissza a munkába, és elmagyarázták neki, hogy a Bírósági határozatot csak egy hónappal a per lejárta után küldik le az üzemnek, a felperes visszautasította ezt a megoldást. Azt nyilatkozta, nem koldusként tér vissza az üzembe, ahol 25 éven át lelkiismeretesen dolgozott, hanem megvárja, hogy rendben legyenek az iratai. Ugyanakkor pontosította, hogy ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben elfogadja a bíróság döntését, hanem a továbbiakban is, a törvény értelmében küzdeni fog azért, hogy minden joga érvényesülhessen. Végül fizetés nélküli szabadságot ajánlottak neki az iratok kiállításáig, amit hosszas győzködés után a felperes el is fogadott. Az iratokat 1982. október 23-án állították ki. Nanu Valentin munkás hétfőn, október 25-én jelentkezett a munkahelyén, de október 29-én, pénteken betegség miatt hiányzott. 1982. november 8-án, mikor lejárt a betegszabadsága, Nanu Valentin munkás ismét jelentkezett munkára a Köztársaság Üzem kazán részlegén. 1982. november 11-én az üzem pénztárában kifizettek neki 8750 lejt, a 4444-es számú, 1982. szeptember 26-án keltezett bírósági rendelet értelmében. 1982. október 28-án Nanu Valentin felperes írásban fordult a Főügyészséghez, és kérte a Köztársaság Üzemmel folytatott perének újratárgyalását, és a legutóbbi bírósági döntés felfüggesztését. 1982. december 18-án Románia Szocialista Köztársaság Főügyészsége az 567132. iktatószámú levélben közli Nanu Valentinnel, hogy támogatja a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, és véglegesnek tartja azt.

       *

Egy óra múlva a férj megpróbálja elmesélni feleségének találkozását Nanu Valentin munkással. A nő gyors, visszautasító gesztust tesz. A fájdalmas összpontosítás hatása, amely nem tűri a félrevezetést.

— Megint ott voltál… érzem. Mindig mintha transzba kerülnél.
— Szó sincs róla. Hirtelen, mikor jobb napom van, eszembe jut. De olyankor is, ha rossz kedvem van. És… akkor megint elmegyek. Hogy eszembe jusson, létezik rosszabb is. Valahogy megerősít.
— Remélem, nem azért mész, hogy eszedbe jusson, milyen sebezhető vagyok.
— Nem… de amire gondolok, az rád is vonatkozik. Rettegve jövök haza, hogy időközben valami bajod eshetett.
— Ez abszurdum. Így nem lehet élni.
— Semmivel sem abszurdabb, mint bármilyen szerencsétlenség. Azok is valóságosak, konkrétak, még ha abszurdak is. Még csak nem is azok. Titokzatosak. Érthetetlenek. Egyelőre. Mert még nem ismerjük minden részletüket. Egyszer talán kiderül. És akkor minden logikus lesz, túlságosan is az.
— Elég visszavonultan élek. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy megvédjem magam.
— A barátod is visszavonultan élt.
— Nem egészen. Agglegény volt. Ez feltételez némi kapcsolatokat… Aztán meg mit lehet tenni? Még a legegyszerűbb, legtermészetesebb gesztusokat sem engedhetjük meg magunknak? Inkább elfogadjuk a veszélyt, sőt kihívjuk magunk ellen a sorsot!… Meghalni úgyis csak egyszer lehet. Könnyebb, mint naponta ezerszer meghalni egy kicsit.
— Na látod, ez az… te képes vagy a kétségbeesésben is élni. Még makacsabbá is tesz. Én nem tudok. Nekem stabilitásra van szükségem. És némi minimális reményre…

Cigarettára gyújt, de rögtön el is nyomja. Kigombolja selyemblúzát. Szép hosszú ujjai fénylenek a selyem indigó színű hátterén. Nyaka megvillan egy pillanatra a fémes csillanással. Lesüti a tekintetét. A fáradt kékség lecsukódik, elsötétül.

— Igen, ideges vagyok. Meg ez is, hogy is hívod, „Nanu Valentin munkás”, ő is idegesít. Mintha balszerencsét hozna.
— Miféle balszerencsét? Megjavította a zsalugátert!… igazi szerencse. Még sokáig úgy állt volna beragadva, te meg többet idegeskedtél volna, mint most az ő fura kinézetén.
— Semmi bajom vele. Csak arról beszéltem, hogy mit érzek… túl sok baj van körülötte, mintha vonzaná.
— Gyanakvás? Kire? Félelem mindentől, ami ismeretlen? Azért meggondolatlanságra is szükség van!… Néha-néha tépjük fel azt a sebet. Piszkos kapcsolat. Por, brutalitás, keménység. Szemét, mikrobák és a banalitás csikorgása. A mikrobákkal és mocsokkal való érintkezésből antitesteket nyerünk. Regenerálódás ez, mégis, amely nélkül…
— Igen, de akarnod kell. Engem ez megbénít. Hogy finoman fogalmazzak…

Hosszú hallgatás, túl közel kerültek az igazság veszélyes területéhez. Csak egy töredék kell az agresszív egyensúly eléréséhez. Párjának hűsége és diszkréciója ismét felkavarja. A gőg nemes enigmája? Elkötelezettség, becsületkódex és szigor? Az idegességek azonban eltérőek maradnak, a benne támadt repedés a szakítás stimuláló erejét követeli, az alternatív, gyors kikapcsolást.
— Maximális kíváncsisággal követem, még ha tele van is mindenféle nyavalyával. Sőt lehet, hogy éppen ezért. Csak ritkán beszélek hozzá hasonlókkal. De van bennem valami langyos, gennyező, valami kicsinyes, beletörődő, valami lázadó, fájdalmas, ami szolidáris velük. Még ha csak alkalmanként is…
— Ugye nem akarod már megint felróni, hogy alkalmatlan vagyok a társadalmi kapcsolatokra? Hogy nem vagyok készen vallomásokra, irtózom a megaláztatástól, hogy a szenvedés nem érdekel, hanem megsebez? Elutasítom az együttérzést, ha nem tudok tenni semmit. Márpedig nem tudok, mert alig tudom magam megtartani! Rettegek a saját gyengeségemtől…

A férj visszavonul, sokáig marad a könyvei között. Éjféltájt kimegy az erkélyre. Hosszan bámulja a fekete eget. Visszatér a dolgozószobába. Elveszetten vizsgálja bent a plafont, a falakat, a sötétséget. Gondolatok kaotikus pislogása. Zavaros képek, foszforeszkáló vászonképernyő.

A kronométer tik-tak, nyeli az álmot, álmatlanságot. Tak-tak, Tak-vak, vak, vak… íme, felkapaszkodott a falra. Törékeny, zöld lábak. Sűrűn pislogó, nagy, kimeredt, nedves szemek. Csipesz-szája egyhangúan formálja: tak-pak, tak-pak. Sokan vannak, elszaporodtak, beszőtték a falat nyálkás, foszforeszkáló vergődésükkel, foszforeszkáló nemezfal, több tucatnyi vastag, fürkésző lencse, amint ugyanabban a vizes, pokoli ritmusban lüktet.

Egymás mellett sok kis fej. Egyformák, gúnyosak. ÁÁÁ, nyújtsd ki a nyelved, ez már sok… hogy képzeled, mit keres maga itt… Csak egy pillanat, tik-tak, ennyit látott. Az a gondterhelt, hamuszín arc. Nyelvet öltött, a szégyentelen! Az álnok kétéltűek nem zavartatták magukat, eltűntek, hallod… nem érdekelte őket.

Vastag, zöldes képernyő. Kaotikus villámlás, piros és fehér buborékok. A kronométervégek már nem látszanak. A váratlan vendég sem látható sehol. Csak egy ingoványos, forró mélység, amelyből vastag, zöldes füst száll fel.

Egy szempillantás, csak ennyi, tik, és már megint itt van. Váratlanul, közvetlen előtte, a bizarr látogató…

Ünnepi ruhában. Vékony, sötétkék szövetből öltöny, kínai divat szerint, nyakig begombolt felsővel. Frissen borotválva, sörtehajjal. Mint aki készen áll a nagy ünnepségre… miközben kezeit lehúzza a bűzlő iszap, amelyet nagy, összezárt tenyereivel a lefolyóból mert ki.

Egyre hajlongott, mélyen belenyúlt a sötét csőbe. Újabb és újabb ürülék-adagokat hozott felszínre. Gondosan kiöntötte a járda szélére anélkül, hogy kifogástalan öltönyét bemocskolta volna. Nem hozta zavarba a hirtelen feltűnt gyalogos döbbent pillantása. Unott, határozott jelzés… még van egy kis dolga, vagyis még nem foglalkozhat mással.

Mélyen behajolt, szinte bemászott a kanálisba. Azután kiegyenesedett, és mintha ellenőrzésre nyújtaná be, felmutatta az újabb adagot, mielőtt gondosan odavetette volna a járda szélére. Egyszer, tízszer, akárhányszor. Ugyanaz a ritmus, robot, akit csak a sötét, nyugodt tekintet lelkesít.

Precíz, tökéletesen kivitelezett mozdulatok anélkül, hogy az ünnepi öltöny eleganciája vagy az ünnepi eseményre előkészített friss arc a legkisebb kárt szenvedne. Újra és újra, és még egyszer, amíg a néző el nem szédül, ájulás, hányás, a rémálom mocsara köröskörül. Az összpontosítás kimerít, kiszívja az erőt… elveszíti a kapcsolatot, belecsúszik a nemezbe, gőzbe, szakadékba.

— Mondják ki, mondják ki, ami mondanivalójuk van — hallatszott fel Nanu Valentin munkás hangja.

Szégyenlős parancs, aztán a várakozás, majd szaggatottan, valami megbocsátó iróniával: „mondja, hadd halljuk, mondja el, amit mondani akar, hadd halljuk…”

A beszédre felszólított egyetlen hangot sem adott ki. Egy szótagot sem, semmit, holott a szavak ott vergődtek valahol a mélyben, várva, hogy előtörjenek, hangot kapjanak. Még a kiejtés előtt elfojtott hangok… mert úgy tűnik, mégis nekiindultak, íme, Nanu Valentin megértette őket, sőt részleteket ismételt a csupán gondolatban megfogalmazott mondatokból.

Az arca már nem látszott, csak a beleegyező hangot lehetett hallani, csak latrinatisztítással elfoglalt nagy tenyerei látszottak, a hangja tovább fordította annak a szavait, aki egy hangot sem bírt kiejteni.

— Tehát a költőt, azt az embert, a maga barátját holtan találták a szobájában. Meztelenül feküdt az ágyon. Igen, igen, pucéran, értem. Értem én, nem szükséges annyiszor elismételnie. Meztelenül és holtan a kanapén. Az asztalon két pohár, egy üveg vörösbor. Megértettem, megértettem, nem olyan bonyolult. Folytassa, lássuk, mondja el, amit mondani akar, halljuk, hadd halljuk az egészet… Hadd halljuk.

Nem látszott az arca. Csak nagy tenyerei, csak a béka, amit a bűzös iszapból halászott ki, nagy tenyerein ringatta a szédült, büdös békát.

— Pár nap múlva indult volna egy kongresszusra? Hát na, lehet, rosszul értettem, talán nem is volt az kongresszus. Aha, egy találkozó, aha… A költők nagy találkozója, legyen. Tehát útlevele is volt, minden készen állt. Értem, az ajtó be volt zárva. A szomszédok meg az édesanyja… igen, igen. Betörték az ajtót, a szomszédok és az édesanyja betörték az ajtót. Szegény anyja vidékről jött fel, hogy elbúcsúzzon külföldre utazó fiától, aha, értem. Ő meg nem várta az állomáson, úgy, ahogy szokta. Csodálkozott persze, csodálkozott, hogy senki nem nyit ajtót, egyre csengetett, értem. A szomszédok, igen, aztán a szomszédok, a törvényszéki orvos, az ügyész, igen, igen. Nem akarták felboncolni? Az édesanyja kérte, de nem egyeztek bele, értem. Ragaszkodott hozzá vagy nem, ezt pontosítani kell, döntsön, hadd halljuk, ragaszkodott hozzá vagy nem, ez fontos részlet, mondja, hadd halljuk a mondandóját.

Tehát futtában elkapta annak a gondolatait, aki képtelen volt egyetlen szót kiejteni. Azonnal kihangosította annak a gondolatait, aki ott állt mellette elborzadva, és ugyanakkor ott is állt, hol is… valahol… a hatalmas nemezképernyő előtt, ahol a rémálom jelenetei játszódtak. Hogy itt legyél, nem tudni, hol, de közben ott is, vajon hol, a kanális mellett, egy szót sem szólsz, de közben a gondolataidat kihangosítva hallod… mindent tudott, íme, minden részletet… a foltokat a testen, a bőrön elnyomott cigaretta égésnyomait, a rúzsfoltos poharat, a mendemondákat… persze, persze. Visszahúzódó, csendes ember, igen, igen, túl csendes, igen, visszafogott, túlságosan is visszafogott. Gyanús, persze, hogy az, magányos. Egészséges, nyilván, teljesen egészséges… fogadd be fiad beszenteletlen testét, bocsáss meg neki… Fogadd be, és bocsáss meg fiadnak, aki gyónás és áldozás nélkül távozott közülünk, ismételgeti a pap a temetésen, igen, igen, kevesen voltak azon a furcsa temetésen, feleslegesek a temetőbe tett látogatások, túl érzelmes az asszonyság, semmi értelme odajárnia. Senki meg nem fejti az ilyen titkokat, hiába kínlódik a maga felesége… beszenteletlen, nem gyónt, ez van. Persze mendemondák, híresztelések, ilyen a világ szája, ijedt, pletykás. És még ott van az üveg, az a gyanús üveg, zavaros részletek, mit lehet itt még…

Próbálta megállítani az akarata ellenére elindított áradatot. Hideg veríték, vékony szálakon vonva, lassan zuhant, tehetetlenség és köd. Az idő megáll, szétmállik, a test mállik, elhagyatottan… amíg valahonnan a csengő. Csipogás, csengettyű, hegyi forrás, kolostori szimandron esztenák juhakol kolompja, lovasok robogása, iskola csengője, templom harangja, juhok kolompja, gyerekek csengettyűje… A csengő. Szól a csengő.

       *

Csend… ismét a csengő. Félénk ciripelés, játékcsengettyű.

Belefogózik az ágy szélébe, érezni akarja. Erős támasz, létezel, nem tépnek ki többé, nem hajítanak vissza a semmibe. Megtapogatja az ágy lábát, felrántja a farmert, inget, megtalálja a papucsot. Kábán tántorog az ajtó felé. Reggel van már, nappal, tik-tak, az éjjeliszekrény tetején az óra, tik-tak, nappal van, nappal, ez van.

Az ismeretlen félénken áll, távol a küszöbtől. Hogy, hogy… csak éppen… ott, mit keresett ott… és megint, ilyen gyorsan… ki tudja… Az ismeretlen áll némán, távol a küszöbtől. Lehajol, hogy felvegye régi, öblös, eszközökkel tömött táskáját. Egy negyed lépés, és már bent is van, megrázza a fejét, üdvözlöm, már bent is van.

— Honnan tudta… nem, hagyja, nem szükséges… ne húzza le a cipőt… hagyja a táskát… az üveget, a vörösboros üveget, igen, félig volt, csak félig, ez a gubanc. Nem volt benne dugó, márpedig azt nem lehet… ő ilyet sosem tett volna. So-ha, hallja! Aki csak ismerte valaha, mind tudja… nem. Nem kell a táska. Igen, szabadultam, alig szabadultam… mocsár, álom, süllyedés, igen, igen… kész, jöjjön be, főzzünk egy kávét. Igen, egy kávét, máris…

Egyikük kávét iszik, a másik teát. Félszegen, óvatosan lesik egymást. A mester kedvetlenül válaszolgat az egészségéről, a perről, a lakások fűtését 12 fokban megállapító elnöki rendeletről feltett kérdésekre. Tömött táskájából kiveszi ugyanazt az iratcsomót, leteszi az asztalra. Aztán megjavítja az olvasólámpa kapcsolóját, visszaragasztja a fürdőszobába a csempedarabokat.

— Mit gondol, bontsuk le az erkélyt?
— Még várunk… Fellebbeztem a törvényszéken. Tízezren járnak hasonló cipőben Bukarestben. Beépítették az erkélyeket, hogy teret nyerjenek. Engedélyük volt rá a polgármesteri hivataltól. Most meg felszólítanak, hogy bontassuk le az egészet. Mert Valaki, tudjuk ki, járt egyet a városban és éppen rossz kedve volt, intett egyet, tűnjön el ez a sok beépített erkély. Mi nyolc évvel ezelőtt, amikor ide beköltöztünk, így találtuk az erkélyt, papírjaink vannak rá, bizonyíték. Jöjjön a polgármesteri hivatal és bontsák le ők! Azt hallottam, ezt csinálják, miután beszedik a hatalmas, fizetés nagyságú büntetéseket.

Az emberke mintha nem is figyelne. Kezet mos, a levegőben rázogatja. Nem veszi észre a feléje nyújtott százlejest. Majd sietősen, egyetlen szó nélkül elveszi.

— Sietek, vár az ügyész.
— Melyik?
— Hát ez, innen a tömbházból. Pont maguk alatt lakik, de nagyobb lakása van, összenyittatott két lakást. Mint a magáé meg a professzor úré együtt.
— Igen, tudom, a lakóbizottság elnöke. Udvarias ember…
— Zsugori, tudja meg. Évek óta dolgozom nála. Ügyész… arra gondoltam, ki tudja, ha megszorulok… Minden alkalommal annyit kell vele alkudozni, hogy belefáradok. Ő is belefárad, de nem hagyja magát…

Nanu Valentin munkás eltűnik, ahogy feltűnt, egyetlen szempillantás alatt. Éjjel sem lehet megtalálni ott, a sötétség bűzös párái közt, amit úgy igyekezett kimerni.

Vallasek Júlia fordítása

A szöveg első része augusztus 21-én jelent meg,
a harmadik részt szeptember 3-án közöltük.