Vezényszavakba oltott trágárságokkal
összepingált deszkakerítés előtt
ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában
az őt uraló káoszt.
Mindenféle vélt és valós bűnök
utórezgései kormányozták,
rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel.
Nem szoktam én bedőlni efféle
könyörgő tekinteteknek
és az alattuk lángoló pompás vörösnek,
mert ezek, ők — nevezzem bárhogy —
kívül hordják a szégyenüket,
és harsogják széles e világon,
mintha busa fejű virágok indulnának omlásnak
egy szirten, zuhanásukban üvöltve.
Így, ilyen hibásan fogalmaz a fájdalmuk.
Általában precízek.
Úgy tesznek, mintha hibátlanul lennének összerakva.
Ez bizonyos értelemben igaz is:
semmi sem ennyire gördülékeny.
Működtet, mint az úgynevezett utóhatás.
Így, így; omolj be, omoljak be,
mint egy homokbánya, legyünk egy homorú fal,
egy kupac por, a homokfal árnyékából kivájt
szabad levegő, a jegenyesor alakját öltő
istenség, aki szomorúan sóhajtott,
amikor minden lépéssel egyre közelebb
értünk a hegyhez, amit úgy imádtunk,
mint bárkit, akit nem szabad.