A választás kétsége

Áfra János kötete izgalmas, sok finom, szinte észrevétlen játéka mellett egyáltalán nem homályosul el e költészet tétje. Érthető és szerethető lírája időről időre merészen megtöri saját maga által felállított szabályait, és képes újrapozícionálni az olvasót. Az olvasót, aki történetet keres és állít föl az egymást követő darabok összeillesztésével, de mindvégig inkább történeteknek érzi mindazt, amit talál. Ez persze egyáltalán nem zavarja. A második kötet folytatja és újra is kezdi a Glaukóma témáit (nem beszélve természetesen arról, amikor újakat kezd), így következetes építkezőnek tűnik Áfra János. Ráadául az egyik legérdekesebb építményt rakja össze a szemünk előtt kockáról kockára a fiatal lírikusok közül.

Áfra János második verseskötetének borítóján fiatal fiú, talán kamasz áll kétféle jel, két pózna, a járdaszél és az úttest, a teljes alak meg az árnyék választóvonalán. Nem néz az olvasó szemébe, a jeleket bámulja, mint aki mindjárt választ. Mert valami azt mondatja vele, hogy kell neki. Aztán hogy kié a választás, majd csak a kép után derülhet ki, bár helyesebb úgy mondani: az derül ki, hogy van-e egyáltalán itt valódi választásra bármilyen lehetőség.

Úgy fest, a különben önmagában talán elsőre nem túl erősnek vagy markánsnak tűnő, ellenben magát ízlelgetésre kínáló cím pompásan működik, hiszen képes irányítani a kötet olvasását. Azt nem mondanám, hogy mindössze két akarat volna itt, de egy-egy versben minden bizonnyal nemigen akad több: a család, a szerelem, a családok, a családtagok, a szerelmek akarata küzd és harcol a másikért, a másik ellen a kötet verseiben. Akaratok közt vergődve, azokkal küzdve tönkre jutni — valóságos közösségi élmény, probléma, tapasztalat mindez. Az előző év a fiatal írók mezőnyének jelentékeny részénél a generációs regényeké volt (Totth, Potozky és a kevésbé szem előtt lévő Márton Evelin [Szalamandrák éjszakái, Bookart, 2015] munkái révén például) — miért is ne lehetne verskötet kapcsán számolni hasonló érzülettel? Ráadásul úgy, hogy az említett regényekénél e kötet tapasztalata emberközelibb, hétköznapibb, életszerűbb — és szörnyűségesebb. A versanyag anélkül cipel nagy terheket, hogy ezt túldimenzonálná — erejét például éppen az is adja, hogy még csak véletlen sem akar többnek mutatkozni egyszerű, keserű magánbeszédnél.

Mindebből nyilván már kiderült, hogy kötetként olvasva gondolom igazán jól működőnek ezt a versgyűjteményt, az egyes darabok rendre erősítik egymást, nem mellesleg erővel töltik fel a címet is. A könyv alapvető olvasási stratégiája a bölcseleti hangoltságú líra befogadásáéhoz köthető. Látványosan hiányoznak a bombasztikus megoldások, a versek hatásmechanizmusa az erőteljes egy-egy sorról, sorokból visszacsúszik a sorok közé. Csöndes, kiegyensúlyozott versbeszédet eredményez ez az eljárás, amelynek tétje földközelben tartja végig a beszédet: noha az elvonatkoztatás, a beszéd légies könnyűsége lényegi része Áfra poétikájának, a megszólalás végső soron a múlt és a jelen befogásán, felfogásán és (újra/ki)mondásán munkálkodik — és ez a munka a nyelv lejtésén és sűrűségén is nyomot hagy olykor, ilyenformán a kézzelfoghatóság érdekében elnehezül. Az alapvető megnevezések jelentik a kihívást és a feladatot a történtek kimondhatatlanságával szemben. A beszélő(k) egyfelől azt keresi(k), hogy a maguk kényszeredetten hiányjeles életéből érkezve törhetnek-e jogosan és esélyesen a teljességre új, vagy ezután következő életükben. Az akaratok és a szeretetek ütközése és súrlódása azonban jellemzően a kijelentés és a visszavonás lépéseit váltogatja a versek retorikájában. Egy-egy kijelentés magabiztosnak és tévedhetetlennek látszik, utóbb mégis antitézisekben oldódik fel esetenként.

Többféle akarat útját láthatja az olvasó ciklusról ciklusra. Gyermek és póráz — mondja mindjárt az első címe, s a gyermekségtől a végig, jobban mondva a végzésig vezet el a rákövetkező cikluscímek ajánlata ebben a gazdag szövegvilágban. De mindjárt közbe kell vetnem, hogy bár a címeket követve egy ember élete összerakható — a keresés, a szeretet megtalálása (egyből kétféléé), a kiüresedés, a(z újra)kezdés, majd a vég (bár persze nem az élet vége értelemben) —, nem feltétlen olvasódik egységes történetként a kötet. Vagy legalábbis nem egy ember, nem egy család, nem egy szerelem történeteként — inkább mindezek történeteiként. Noha például a felnövéshez igen sok köze van annak, ami e lapokon áll — mégis: egységes epikus szála van is, meg nincs is, és akkor már inkább nincsen.

A nyitó ciklus második verse, a Mély lélegzetek mindjárt a kötet egyik kiemelkedő darabja. Nagyon szép példája azoknak a kifinomult mozgásoknak és helyezkedéseknek, mely a kötet versvilágára több helyen is jellemző. Feltűnően a tárgyias szemlélődés szövegeként indul a vers, hogy aztán egyre személyesebbe forduljon, ráadásul azt a felforgató sorskérdést, mely a tételeknek vissza-visszatérő jelentésképző origója, az apa halálát s a család, ha ténylegesen nem is, de voltaképpeni széthullását a gyűjtemény legdrámaibb hangvételű, ilyenformán legfelfokozottabb szakaszában mondja el — még a felfokozottság ellenére is végig érezhető türelemmel, mely különösképpen a visszafogottságában is erőteljes zárlatban domborodik ki. Ez az első ciklus a gyermek perspektívájából beszél a családról, az elvesztett apáról — a „családról szóló szétpergett történet”-ről, ahogy a szintén emlékezetes, cikluszáró Ott, ahol nemben áll (26).

A második ciklus, A keresés ritmusa egyre többször és egyre intenzívebben vonja játékba a versbéli második személyt, a te-t. A versek retorikája nem teszi minden esetben egyértelműen láthatóvá, hol a határa megszólításnak és az önmegszólításnak, felszámolódik, elmosódik a megszólaló, a megszólaló mása, vagy a szerelme, vélt szerelme közötti elkülönülés (például az említett Ott, ahol nemben, ahol a jelentéslehetőségek mozgása sajátos izgalmat ad a szövegnek). Abban a versben a legegyértelműbb a határ, ami éppen az elhatárolásról szól — A te másságodban címűben. Ez a vers látványosan másféle retorikával épül, mint az addigi darabok, és ez a kötetnek ezen pontján merész vállalásnak is tűnik, hiszen az éppen felvett olvasási ritmust zökkenti ki — jókor és jól, mondja bennem az az olvasó, aki egy verseskönyvtől folyton izgalmat és kockázatvállalást is vár, s nem különben azt, hogy akarja magát másként olvastatni a kötet. Máshol is akad ilyen vers: már a következő, címadásában nagyon is fontosnak feltűnő, mert a kötet címével mégiscsak valamelyest szembemenő Kétféle szeretet első tétele a Kevés leszek. A szakaszzáró és -kezdő sorok egymásba indázása, a nyitányokban megismételt zárlatok egy-egy szóval való továbbírása a kötet poetizáltabb darabjai közé emeli az írást. Egyszersmind felvethető annak lehetősége is, hogy a kötet szerkezetében a törékenyebbnek tetsző líraibb darabok középpontokként, sőt fordulópontokként vannak elhelyezve. Szembetűnő az is, hogy a ciklus címe egy olyan vers egyik sorából származik, amely a kötet egy másik pontján kapott helyet — A másik fal a Ha most kezdenénk című utolsó előtti ciklusban szerepel. A szöveg szövevényszerűvé változik, a történetek, a család(ok) és a szerelem (szerelmek) történetei az ilyen megoldások révén mintha jobban egyfelé tartanának.

Az üresség ígérete már a szakítás verseit tartalmazza („Nem viseli egymást két ilyen gyengeség” — Ha meguntál, 63). A kötet szerkesztésmódjának talán egyetlen vitatható pontja, hogy érezhetően ritkulni kezdenek a hangsúlyosabb versek az anyag második felében. Talán túlságosan felszámolódik a szövegek közötti határ az utolsó ciklusok verseiben. Ezzel együtt határozottan egyneműsödik a beszélő is, korábbi kétessége lassan eltűnik, noha a megszólítás immár majd minden darabban ott van, ezáltal az alaphelyzet egy félig elmondott-félig elhallgatott párbeszédet idéz meg több esetben. Amely párbeszédszerűség lényegéhez viszont hozzátartozik, hogy kikezdi a beszélő egységességét. Talán így lehet megragadni leginkább, hogy formai vetületében is a kötet egyik kulcsszava lesz az idegenség. A helyüket keresik a kötet beszélői, de sosem biztosak választásaikban — a szövegek modalitásában is érezhető a megszólaló távolságtartása. Meglehetősen törékeny beszélő-alakzatokat rajzol ki a versvilág, noha maguk a versek gyakran határozottan depoetizáló, vaskos, a lirizáltságnak ellenálló nyelvet működtetnek — az említett A másik fal második szakaszának középrésze például így hangzik: „Mert egy csarnokká bővült, / szögletes buborékban talán még társtalanabbnak / érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi / mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás / végre elérje végső határát…” (72). Ez a fajta kettősség meglehetősen termékenynek mutatkozik, kiismerhetetlen feszültséget lop a sorok közé.

Áfra János kötete izgalmas, sok finom, szinte észrevétlen játéka mellett egyáltalán nem homályosul el e költészet tétje. Érthető és szerethető lírája időről időre merészen megtöri saját maga által felállított szabályait, és képes újrapozícionálni az olvasót. Az olvasót, aki történetet keres és állít föl az egymást követő darabok összeillesztésével, de mindvégig inkább történeteknek érzi mindazt, amit talál. Ez persze egyáltalán nem zavarja. A második kötet folytatja és újra is kezdi a Glaukóma témáit (nem beszélve természetesen arról, amikor újakat kezd), így következetes építkezőnek tűnik Áfra János. Ráadául az egyik legérdekesebb építményt rakja össze a szemünk előtt kockáról kockára a fiatal lírikusok közül.

Megjelent a Műút 2016056-os számában