Az ajtó félúton megszorult,
hogy a kétkedés még épp beférjen,
de már csak indulattal kézen fogva
lépj át a küszöbön.
Hogy épp ez az indulat,
ez a vetemedés, ami nyikorogva
kulcsolja karját körém,
pont az egyedüllét álljon közénk,
mint egy harmadik,
gondolni se mertem volna korábban,
pedig mennyire kézenfekvő.
Ahogy évekkel ezelőtt,
amikor a lakást eláztattam,
minekutána az ajtó teleszívta
magát vízzel, de ahogy kiszáradt,
ezzel a hiánnyal megdagadva,
marasztalja az idelátogatót.
Megjelent a Műút 2016056-os számában