Néhány hete jelent meg a Fundación Banco Santander gondozásában a Darse. Autobiografía y testimonios (Önmagunkat odaadni. Önéletrajz és vallomások) című kötet, mely az argentin avantgárd egyik legérdekesebb alakja, Victoria Ocampo (1890–1979) életét járja körül. Ocampo örökölt vagyonát és saját életművét is az irodalom pártolására tette fel, közreműködött a Sur nevű lap megalapításánál (ami már önmagában is igazolná irodalmi ténykedését), ahol nem csupán a legkiválóbb argentin szerzők — például Jorge Luis Borges — tevékenykedtek, hanem itt jelentek meg a többi közt García Lorca, Virginia Woolf, vagy Rabindranath Tagore művei; otthonában, a Villa Ocampóban pedig a kortárs kultúra szinte minden jeles képviselője megfordult. Családja az argentin kulturális élet központja volt: Silvina Ocampo, Victoria húga Adolfo Bioy Casareshez ment feleségül, aki egyszersmind Borges jó barátja, vagyis kis túlzással állítható, hogy a XX. század első felének avantgárd irodalma az Ocampo család közvetlen környezetében keletkezett. Bár az általa támogatott művészek dicsfénye gyakorta elhomályosítja Victoria Ocampo saját írásművészetét, kétségtelen, hogy önéletrajzi művei a spanyol nyelvű irodalom avatott képviselői közé emelik — a Fundación Banco Santander legfrissebb kiadványa, mely a költő és regényíró Carlos Pardo válogatásában jelent meg, éppen ezt a helyét hivatott megszilárdítani.
Hamarosan hazánkban is megjelenik Roberto Bolaño nagyregénye, a 2666, ennek kapcsán pedig emlékezzünk meg Emiliano Monge Las tierras arrasadas (Letarolt földek) című kötetéről, melyet a napokban válaszott a hét könyvének az El País napilap. Monge mexikói származású politológus és író, öt évig Barcelonában is élt, legújabb regényét pedig a Literatura Random House adta ki. A könyv témája a Bolaño nagyregényének negyedik részében is feldolgozott Ciudad Juárez-i gyilkosságok, melyekből korrupt rendőrök, embercsempészek és kábítószerkereskedők is jócskán kivették a részüket, az eset nyomába eredő újságíróknak pedig gyakran ugyanúgy nyomuk veszett, mint a meggyilkolt nőknek. De míg Bolaño szenvtelen tárgyilagossággal sorolja a sok száz eltűnt, megfojtott és megerőszakolt nő, lány, kislány végtelennek tűnő listáját, Monge kötetének középpontjában egy szerelmi szál áll: Estela és Epitafio szerelme, akik egyébiránt épp egy embercsempész banda parancsnokai, vagyis részben ők az okozói annak az alávaló helyzetnek, amelytől egyszersmind szenvednek. A kritika külön kitér a mű töredezett, cseppet sem irodalmi nyelvezetére, ami hűen illusztrálja a Mexikóban uralkodó kaotikus állapotokat. „Mintha Monge egyszerűen csak ránk zúdítaná, amit a barbároktól hallott” — állapítja meg J. Ernesto Ayala-Dip, mintha a szleng és a stiláris szépségen tett szándékos erőszak volna csak képes hűen megmutatni az emberi kegyetlenség már-már elképzelhetetlen formáit.
A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa idén új könyvvel jelentkezett (Cinco esquinas — Öt utcasarok) melyet az Alfaguara Kiadó márciusban egyszerre dobott a piacra Spanyolországban, Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban. A kötet recepciója valamelyest hasonló ahhoz, mint ami García Márquez Bánatos kurváim emlékezete című kisregényét fogadta, de abban természetesen mindenki egyetért, hogy Vargas Llosa stílusa mindig élvezetes, és tökéletesen alkalmazza azokat a szakmai fogásokat, melyeket a Levelek egy ifjú regényíróhoz című írásában megfogalmazott. Erénye továbbá, hogy rövid, szórakoztató, egy szuszra el lehet olvasni — ugyanakkor kicsit olyan, mint egy ujjgyakorlat, nem újít, csak hozza a már ismert (és persze közkedvelt) paneleket. Három narratív szálon futnak az események: az egyiken egy milliomost találunk, akit néhány kompromittáló fényképpel megzsarolnak, miközben a felesége leszbikus kalandba keveredik a legjobb barátnőjével; aztán ott van egy pletykalap vezetője, aki a Fujimori-rezsim számára dolgozik, és ugyanennek a lapnak a főszerkesztőnője; végül pedig egy öreg versmondóról is szó esik a kötet lapjain. Megvan tehát minden, ami sikerre vihet egy könyvet: szex, bűntett, botrány, írói technika, patinás kiadó — mégis valószínű, hogy a Nobel-díjas mestertől nem ez lesz a kedvenc könyvünk.