Darvasi László legújabb novelláskötetét először végigolvasván a recenzens első „felindulásában” legszívesebben egy enyhén zaftos elismerő káromkodással kezdte volna írását. A második olvasásra aztán még durvább lett volna megfogalmazása. Ám győzött a józan ész: mégiscsak egy irodalmi lap kritikája íródik. Így maradt az egyszerű, de velős ténymegállapítás: Darvasi (továbbra is) legjelentősebb epikusaink egyike (tulajdonképp már az 1999-es Könnymutatványosok legendája óta), aki a kisprózának is nagymestere.
A kötet írásaiban nyoma sincs a korábban többször is megfigyelhető mitizálásnak se a fikcióképzés, se a figurák, se a kronotoposz síkján. A legegyszerűbb mindennapok világában vagyunk mind a tér, mind a szereplők, mind a történések szempontjából. Bár ipari üzem, munkásszálló nem szerepel helyszínként, mégis Tar Sándor novelláinak világa idéződött a recenzens tudatába több szempontból is.
A rokonság elsőként a világlátás, a létszemlélet, ezzel párhuzamosan a tér és az alakok szempontjából mutatkozott: tragikus, kegyetlen, kietlen világ ez, a létezés peremén bolyongó, illetve annak legalsó rétegeiben élő/vegetáló figurákkal, kik sokszor természetesként élik meg a számukra kiméretett rosszat, keserűséget, kilátástalanságot, kiszolgáltatottságot, drámát. Úgy fogadják a sorscsapásokat, mintha tudnák: nekik más (már) úgysem juthat. A tragikumot csak fokozza, hogy igen gyakori a szereplők leépültsége, elmezavara, súlyos betegsége/balesete. Mint a kötetnyitó szövegben (Virág), melyben az apa végtelen türelemmel magyarázza a világot és jelenségeit értelmi fogyatékos nagyfiának, aki néhány pillanatig/percig képes csak felfogni a mondottakat, aztán minden kihull elméjéből. Majd váratlanul mond egy a férfi számára teljesen ismeretlen szót virágnévként, hogy másnapra az is nyomtalanul tűnjék el. A Kőlépcsőben egy apa ül Down-kóros lányával nap nap után a tengerparton. A Vicces dolgok, humoros esetek című novellában hiába mesél vicceket az apa, értelmileg is sérült lánya csak akkor tud felszabadultan nevetni, amikor kerekes székében a fiúk nekiengedik a veszélyes lejtőnek. Az egyik legmegdöbbentőbb írás (Zuhanás) főszereplője egy idős, falusi férfi, aki leesvén a létráról teljesen lebénul. Fia eladja a piacon, vevői kiteszik koldulni a nagyvárosban az utcára, majd kiállítási tárgy lesz, később statisztaként színházban szerepel, aztán börtönbe zárják, ott többször megerőszakolják, legvégül jótett számára, mikor pártfogója, Kisgyilkos megöli. Mindebben a legmegdöbbentőbb, ahogyan ő maga megéli a történéseket. Nemhogy önsajnálat, kétségbeesés nincs benne, de humorral, (ön)iróniával, szarkasztikus beletörődéssel veszi tudomásul az eseményeket — pedig az emberlét legalján vegetál minden tekintetben. Esélye sincs semmiféle jobbra, mégis megmagyarázhatatlan elfogadással viszonyul mindenhez, s képes azt a minimális jót is meglátni, ami ritka pillanatokban véletlenül megadatik számára (pihenés a rothadó zöldségek közt; egyetlen erekciója lebénulása után). Az alakok mindent olyan természetességgel fogadnak, mintha az lenne a legnyilvánvalóbb, ami megeshet egy emberrel. Az apák is úgy tekintenek fogyatékos gyermekeikre, mintha a világ rendjéhez ez tartozna hozzá. (Sajátos eleme a kiüresedettségnek az anyák hiánya. Sokszor szó sem esik róluk. Mintha nem-létük természetes és szükségszerű lenne.) A Zuhanás öregemberének hasonlatai szintén olyképpen hatnak, hogy nemcsak beletörődött sorsába, de a legtermészetesebb létállapotnak és eseménysornak tekint mindent: „Azóta úgy nézek, mint a hajnali levegőég, azzal az egyetlen világnagy szemével.” (79) „Úgy maradtam mozdulatlanul, mint egy trágyadomb, amihez csak hozzáadni lehet.” „A szar is mindig mozgásban van, mint a napsugár.” (81) „Mert elmúlik minden, mint a nyugdíj.” (87) „Mert végül jó lesz minden.” (89) Szövegében a természettel szoros szimbiózisban élő ember létérzékelése, világlátása és gondolkodásmódja csapódik le minduntalan — ez is fentebbi viszonyulásának egyik oka és következménye egyszerre. A novellák alakjainak esélyük sincs valamiféle teljesebb, értékesebb létezésre, életük végéig az akár több síkon is megnyilvánuló negativitás determinálja őket. S mivel ebből kitörniük képtelenség, így marad a rezignált beletörődés, az egykedvű tudomásulvétel, a történések passzív elfogadása, ám úgy, hogy e természetellenes (lét)állapotot, a sokszor végletes kiszolgáltatottság szituáltságát természetesként, szinte szükségszerűségként élik meg — tovább fokozva a drámaiságot, s a befogadó oly mértékű döbbenetét, mely szavakkal szinte leírhatatlan. (S mi az irodalom egyik lényegi szerepe s egyúttal hatáseleme, ha nem ez?!) E világban a kötet címében szereplő három elemből egyik sincs meg, egyik sem rendelkezik értékátadó funkcióval! Az értékkiüresedést, a világ, a lét elviselhetetlenségét pedig az tetőzi be, hogy a személyes intim szféra, az emberlét mikrouniverzuma, a család már csak rövidített alakban szerepel. S ez az előző kettő hiányát tovább erősíti, hisz nincs semmi, ami az individuum számára legalább legszemélyesebb létezésében értékként tételeződhetne, az abba/oda való visszavonulás esélyét megadná. Az írások családjai legtöbbször csonkák, torzóként vegetálnak. Mint az Anya és apa túl akarják élni című novellában, melyben a valószínűsíthetően balesetben elhunyt gyermeküket gyászoló szülők számára a baleset helyszínével való újbóli és újbóli szembesülés drámai aktusa segíthet talán a történtek feldolgozásában. Akárcsak az anya ritualizálódott pótcselekvése: a gyerekszobában a maci kényszeresen ismételt felültetése. S végül a nemi aktus, mely nyilvánvalóan nem szeretkezés, sokkal inkább egyfajta túlélési funkcióval bíró cselekvéssor, „mert [apa] túl akarta élni, és azt akarta, hogy anya is túlélje, ráfeküdt anyára.” (249)
A novellák helyszínei maguk is a kiüresedettséget, az értéknélküliséget, a létlehetőségek beszűkülését, a cselekvés ellehetetlenülését árasztják, legyen az tanya, falu vagy nagyváros. A kötetnyitó novellában olvasható hely szinte bármely írásra jellemző lehetne: „Sokszor nem lehetett a kerítésen túlra látni, már a száraz diófát is elnyelte a szürkeség. A férfi ült a konyhaablaknál, bámulta, hogyan ázik a táj. Ez most olyan eső volt, hogy nem mozdult a levegő. A szürke föld és a szürke ég között szürke damilok feszültek.” (7) A tenger sem a szabadság, a végtelenség toposza, amint a tengerpart sem a nyugalom, a kikapcsolódás lehetősége; a redukált lét elemeként tárul elénk (Kőlépcső). A kocsma tere nem felszabadít, szórakoztat, hanem újabb és újabb frusztrációk helyszíne. (Vicces dolgok, humoros esetek; Mert mi nem vagyunk dánok; Apa hazajön) Az otthon? Ha van, akkor sincs igazában, hisz ott is minden az ürességről, a lét értelmetlenségéről szól. Ahol megmagyarázhatatlan zajok lehetetlenítik el a nyugalmat (Halk ország), nem tudni, miért ölnek meg egy idegent (Téli reggel, hullával), egy fiatalkori frusztráció miatt szinte terrorizálja az apa a családot (A párduc elalszik), vagy a jólét fordítja ki magából az embert, s lesz egy nő ok nélkül takarítónője gyilkosává (A takarítónőm, akit Elenának hívtak), és ahol egy időlegesen magára hagyott öregember a betörőben látja meg azt, aki legalább egy időre megszabadíthatja a kínzó egyedülléttől (Élmunka). S végezetül az otthon, ahol nemcsak vegetálnak, de életük utolsó szakaszát élve végstádiumban haldokolnak az emberek (Smink). Nem definiálható egyértelműen, hol játszódnak a történetek. A nevek okán Magyarországon, de ennek szinte semmi jelentősége.
A szüzsé kibontásának módja távolról szintúgy Tar Sándorra hajaz. A művek megkonstruálásában meghatározó szereppel bírnak az apró, első olvasásra alig észrevehető pici részletek, melyek teljesen mellékesnek tűnnek az eseménysor vezérfonalához képest. A Smink című alkotásban — mely a kötet egyik legjobb, s egyúttal egyik legmegrázóbb írása — egy nő drága sminkeszközöket vásárol. Az első két-három bekezdés ezen árukat mutatja be, az eladó enyhén gúnyos, lenéző reakcióját (minek ez ennek a nőnek?), s a vásárló szabadkozását (ajándék). Zavara a boltból kilépve folytatódik, nem „előveszi”, hanem „előkaparja” a telefont, mely ige az eszköz egyszerűségére és olcsóságára is utalhat. Egy hosszabb, féloldalas bekezdés (az egész mű alig 4 oldal) a lakóházat írja le, egyszerre tárva elénk a kopott, régi múltat és a jelenbeli, nemrég felújított állapotot. Újabb fél oldal a konyha és a hűtő leírása. Az épülettel ellentétben a szegénység, egyszerűség és üresség árad mindenből. A második oldal alján döbbenhetünk rá: a már eszméletlen, beteg anyjához érkezett a lánya látogatóba. Apróbb cselekvések, a betegápoló és a nő közti rövid beszélgetés — s már az utolsó oldalon vagyunk, a cím kibontásánál. A hajmosás után a nő gondos alapossággal, minden apró részletre ügyelve viszi fel a szépítőszereket anyja arcára. Rendbe teszi kezét, körmeit, tökéletesre sminkeli a drága, finom anyagokkal az egyébként bármiféle kommunikációra képtelen, magatehetetlen, végstádiumos anyját. A munka végeztével megpihent, rágyújtott, s óvatosan biztatatta is anyját: „Ne félj, anya. […] Minden rendben lesz, anya.” S a már ki tudja, mióta mozdulatlan test nemsokára reagál: lassan elkezd folyni a könnye; ez — csökkentendő a patetikusságot — taknyolással és zihálással keveredik, így „lassan szétkenődtek, egymásba keveredtek a festékek, a fekete, a kék, a piros”. S a nő zárómondata teszi világossá, hogy a smink az utolsó útra való felkészítést szolgálta, melynek során az anya, eltávozva lánya mellől, a korábban elhunyt férjével való találkozásra készíttetett fel, külsőleg: „Menj, anya. Menj csak. Ne félj. Tetszeni fogsz neki.” (170–171) A korábban elősorolt sok apró részlet, „figyelemelterelés” mind a késleltetést, az előkészítést szolgálta, hogy aztán annál nagyobb erővel „üssön meg” a zárlat szívbemarkoló tragikussága, az egész cselekvéssort végső megvilágosító célként. A szöveg mindvégig pengeélen táncol a köznapiság és a tragikum, a mindennapok szenvtelensége, egyszerűsége, monotonitása és a patetikusság között; e végletek közt lavírozva úgy bomlik ki a torokszorító tragikum, hogy a giccs leghalványabb jele sem érződik az íráson. E konstrukciós eljárásra, a lényeges és lényegtelen állandó egymásba kapcsolására, az apró, irrelevánsnak látszó momentumok szövegbe építésére még jó néhány példát lehetne hozni, ám az csak a fentebb leírt részletező bemutatással lenne leírható, ami a recenzió terjedelmi kereteit jócskán szétfeszítené. Mindenesetre tényként szögezhető le: Darvasi novelláinak egyik lényegi specifikumaként mutatható fel e szövegalakítási technika, mely egyszerre kíván meg nagy-nagy alkotói koncentrációt, arányérzéket, a lényeges és (látszólag) lényegtelen közti permanens distinkciót, s eredményezi más oldalról a befogadói revelációt, megdöbbenést, helyenként katarzist, összerakva a sok kis részlet mozaikjait, melyek épp csak legvégül kerülnek a helyükre.
Darvasi kisprózájának egyik igen fontos vonására tapinthatunk rá a narrátori pozíció, vagyis a „ki beszél?” kérdés vizsgálatakor. A korábban említett Tar Sándor-i narratológiához képest lényegi különbség, hogy Darvasinál jóval változatosabb a narrátor személye. Ez önmagában természetesen nem jelent semmit, pusztán tény. A vizsgált kötet novelláiban ugyan sokszor találkozhatunk a hagyományos egyes szám harmadik személyű szerzői narrációval, ám ebben a szenvtelenség, az objektivitás mellett gyakran jelen van a személyesség, az érzelemgazdagság, az odahajló részvét, a megértő együttérzés hangja/hangneme. E kettősség remekül egészíti ki a dikció felől a fentebb bemutatott Darvasi-féle szövegkonstruálást: az apró semmiségek, látszólag irreleváns elemek és a lényegi történések szintézisét. Ami ezt tovább oldja, illetőleg módosítja, az a narrátori fokalizáció gyakori váltogatása: e külső szemlélőként jelen lévő elbeszélő többször is valamely szereplő nézőpontjába helyezi át magát, finoman egymásba csúsztatva a különböző látás- és érzékelésmódokat éppúgy, mint a viszonyulások különbségeit. Emellett gyakori, hogy a narrátor valamely szereplő alakjába bújva egyes szám első személyben szólal meg. A Zuhanásban a lebénult öregember az elbeszélő, ami azért is magával ragadó s egyúttal megdöbbentő, mert a férfi egyébként abszolút mozgás- és kommunikációképtelen. E dichotómia esztétikai hatásában és érvényességében igen termékeny szintézisbe olvad, amit csak tovább erősít, hogy a végsőkig lefokozott létbe kényszerült/kényszerített, többszörösen kihasznált, fia által eladott, magatehetetlen öreg derűs mindentudással, (ön)iróniával és nem kevés humorral tárja elénk megaláztatásainak sorát, ráadásul úgy, hogy mindent a legtermészetesebb dologként, magától értetődő történésként fog fel és él meg. Az Anya és apa túl akarják élni című novellában megdöbbentő erejű, hogy a narrátor az a gyermek/ifjú, aki halála utáni létéből tekint le őt gyászoló szüleire, s szemléli megértéssel a szörnyű tragédia elviselésére irányuló kétségbeesett erőfeszítéseiket.
Végezetül arról, hogy minden tragikum, hiány, kiüresedettség, betegség, halál, semmibe futó értelmetlenség, végletes és végzetes drámaiság ellenére is Darvasi csaknem mindig képes visszacsempészni a humánumot, a megértő, odahajló szeretetet, az egyébként akár irracionálisnak is mondható reményt a legszörnyűbb életvalóságok felmutatásakor is. Nem valamiféle kincstári optimizmus ez persze, hanem az ember(ies)ség, az élet szépségébe és legyőzhetetlenségébe vetett óvatos hit megnyilvánulása, mely a Könnymutatványosok világát is oly torokszorítóan áthatotta a gyötrelmek, a pusztulások és szenvedések özöne közepette is, csodásan ellenpontozva a létezés már-már abszurdba hajló végzetes negativitását.
Megjelent a Műút 2016056-os számában