Lakásgyakorlatok 8.

Amikor gyerekként a szüleimmel hosszabb távon autóztunk, az utak szélét néztem. A fákat, a bokrokat, az útszéli kerítéseket és néha a házak homlokzatait. Az egészben az volt a lényeg, hogy amikor pár napra rá jövünk vissza ugyanazon az úton, újra megnézhessem őket, hogy ugyanúgy állnak-e, megvannak-e egyáltalán. Hogy jusson eszembe mindezt leellenőrizni. Inkább ez volt a lényeg, hogy menet nézzem meg őket, és hogy jövet is ugyanoda nézzek, és lássam meg ugyanazokat a fákat, bokrokat, útszéli kerítéseket és néha ugyanazon házak homlokzatait. Nem tudom, érted-e. De hazafelé persze ritkán jutott eszembe pont ugyanoda nézni, nem nagyon jött úgy ki a lépés — hogy így mondjam. És akkor kerestem új fákat, bokrokat, útszéli kerítéseket, hogy majd amikor újra jövünk, jegyezzem azokat meg. Na ez volt a nehezebb feladat. Ilyenkor kevesebb dolgot jegyeztem meg, mert úgy, ugye, könnyebb. Elkezdtem településekhez kötni, amikor már tudtam olvasni. És hát az autó sebességétől is függött egy csomó minden. Amikor távoli rokonok vagy friss ismerősök otthonaiba mentünk, szintén hasonló dolgokkal szórakoztattam magam. Körbejártam a lakások minden szobáját — a zárt szobaajtók izgattak persze a legjobban, akkor ki lehetett találni, hogy vajon mi lehet ott, és miért van bezárva; álltam a bútorok előtt; néztem a polcokat, hogy azok hogyan vannak elrendezve, mekkora közöttük a távolság, hogy mi van rajtuk, hogy azok milyen messze vannak egymástól. Amíg a felnőttek beszélgettek, végigolvastam egy-egy könyvespolc összes könyvgerincét. Aztán kinéztem egy tetszőleges tárgyat, és azt néztem nagyon sokáig, hogy megjegyezzem minden részletét, a pontos pozícióját, hogy mik között van, hányadik polcon, milyen szobában. Ha a porcelán kiskutyát, akkor annak a színét, hogy merre néz a szeme, hogy minden lába a földön van-e, hogy merre csóválódik a farka stb. A lényeg az volt, hogy mindezt megjegyezzem. Néha becsuktam a szemem előtte, hogy vajon sikerült-e, és ha nem tudtam minden részletkérdésre választ adni magamban, akkor még néztem egy ideig. Hazafelé pedig próbáltam a legaprólékosabban felidézni ezeket, vizsgáltam a módszereim hatékonyságát. Viszonylag gyorsan rájöttem, hogy az nem fog működni, hogy vissza-visszajövünk, s majd jól leellenőrzöm, hogy ott vannak-e ugyanúgy. De észrevettem hasonlóságokat és átmeneteket, mintha lett volna ezeknek az elrendezéseknek valamilyen szabálya. A tárgyak ismétlődtek, a címek ismétlődtek, a bútorok hasonlóak voltak, a lakások elosztásairól meg rajzokat kezdtem el készíteni, és a rajzokat albumban vezettem. A rajz mellett dátum és név szerepelt. 1998 október 3. — Olga néniéknél; 1999 augusztus 21. — Aniéknál; 2001 december 15. — Imoláéknál stb. Mielőtt elmentem ezekből a lakásokból, a küszöbön megálltam, behunytam a szemem, a lakások föle emelkedtem, és felülről megnéztem, hogy milyen alakú az egész, hol vannak az ablakok, melyik szobában van erkély, hol vannak a mosdók, a konyha stb. És aztán ezeket a tereket berendeztem a bútoraikkal. A legtöbbet a fürdőszobákkal kellett bajlódnom, mert azok voltak a legváltozatosabbak. Mindenesetre csak egy pár másodperc volt, és mehettem is. Belefért pont abba az időbe, amelyben a felnőttek búcsúzkodtak. Néha kilökdöstek ugyan a küszöbről, hogy induljak már, mit tatarkodom itt behunyt szemmel, de fontos volt, mert ezt rajzoltam le. Amíg papír és ceruza közelébe kerültem, meg kellett jegyezni. A lakás alakját felülről, a szobaelosztást, a konyhát, a fürdőszobát, és egyetlen egy dolgot: a fürdőkádat. Minden lakásba be van rajzolva a fürdőkád. Mostanában már csak azokban csinálom, melyekben éltem. Közvetlenül mielőtt elmennék, az elköltözés utolsó másodperceiben megállok a küszöbön, behunyom a szemem, a lakások fölé emelkedtem, és felülről megnézem, hogy milyen alakú az egész, hol vannak az ablakok, melyik szobában van erkély, hol vannak a mosdók, a konyha, stb. Ha hangosan ki is jön valami dilettáns elköszönés, a belső búcsú mégis valami ilyesmi. Igen-igen. Most azt fogod gondolni, hogy erről szólt ez az egész, a búcsúról, főleg, ha azt mondom, hogy az ölelkezésekkor is ezt csinálom. Pedig komolyan nem ez volt a lényeg. Amúgy meg nem is szeretek ölelkezni annyira. Amikor mégis, akkor az mindig elköszönés, a következő, időben általában távoli viszont látásig. Amíg a vállakra rakom az állam, és két karral, szorosan ölelek, becsukom a szemem, és megpróbálok minden fontosat megjegyezni.