JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Az új munkahelyem, ahol először pikolóként, majd főpincérként dolgoztam, valahol Děčín fölött, a hegyekben volt. Amikor megérkeztem abba a szállóba, szinte megrémültem. Nem holmi közönséges szálloda volt az, amilyenre számítottam, hanem valóságos kis város, vagy inkább nagyobb falu az erdők, meleg vizű erdei források közepette, a levegő itt olyan friss volt, hogy pohárba lehetett volna tölteni, elég volt, ha az ember arccal a kellemes léghuzatnak fordul, és lassan nyeldekel, mint hal a kopoltyúival, és tisztán és világosan hallotta, miként áramlik be az ózonnal kevert oxigén a kopoltyúkon, hogyan pumpálja fel a tüdejét, a teste üregeit, mintha odalent, jóval a felérkezés előtt defektet kapott volna a gumi, s csak itt, ezen a levegőn érte el automatikusan a megfelelő nyomást, amivel nemcsak biztonságosabb, de kellemesebb is hajtani. Liza egy katonai autóval hozott föl, s úgy járt-kelt itt, mintha otthon volna, állandóan mosolygott, miközben végigvezetett a díszudvart övező hosszú fasoron. Afféle kétszarvú német szobrok álltak ebben a fasorban, királyok, császárok szobrai, márványból vagy fehér mészkőből, ami úgy csillogott, mint a cukor, és ilyenek voltak a közigazgatási épületek is, mint az akáclevelek, úgy ágaztak le a sétány két oldalán. És ide is, minden épülethez külön sétány vitt, mielőtt bármelyikbe belépett az ember, végigmehetett, végig kellett menjen egy ilyen szobrokkal ékesített oszlopsoron, és a falakat is a dicső német múltat megörökítő domborművek díszítették, abból az időből, mikor a germánok még szekercével a kezükben rohangáltak és állatbőrbe bújtak, akárcsak Jirásek Régi cseh mondáiban, de az öltözékük, az német volt. És Liza mindent elmagyarázott, és én csak ámultam-bámultam, és eszembe ötlött a Csendesség Szálló mindenese, aki szeretett arról beszélni, miként is vált valósággá a hihetetlen, itt is valami hasonló történt, Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek, s csak egy év múlva rajzanak szét Tirolba, Bajorországba, a Fekete-erdőbe vagy a tengerhez, hogy ott aztán, az első bölcsődékben és óvodákban folytatódjék az új ember nevelése, persze már anya nélkül, az új iskola felügyelete alatt. És Liza falusi kunyhók mintájára épített szép házikókat mutatott, az ablakok, verandák és teraszok párkányán burjánzott a sok virág, és én láttam a leendő anyákat, és ezek az anyák mintha mind parasztlányok lettek volna, jól megtermettek és szőkék voltak, mintha egy másik évszázadból csöppentek volna ide, a Haná mellől, vagy Humpolecből, valami isten háta mögötti faluból, ahol még csíkos alsószoknyát meg olyan blúzt viseltek, amilyent a Sokol-lányok, vagy azon a bizonyos festményen Božena, aki ruhát mos és megtetszik az arra lovagoló Oldřichnak, szép mellük volt ezeknek a lányoknak, és ahogyan ott jártak fel s alá, mert ezek a lányok reggeltől estig andalogtak, úgy jártak-keltek az oszlopsorokban, mintha a séta a foglalkozásukhoz tartozna, s nézték a szarvakkal díszített harcosok szobrait, elálldogáltak a daliás német királyok meg császárok előtt, alighanem igyekeztek rögzíteni agyukban ezeket az arcokat, figurákat és dicső történetüket. De ezt már a tanterem ablakából hallottam és tudtam meg, mert ott tartottak előadást ezekről a legendás férfiakról, s ott vizsgáztatták a jövendő anyákat, hogy emlékeznek-e a történetekre, mi több, tudják-e fejből, mert, mint ahogy Liza mondta, ez kötelességük volt, hiszen a leányfejekben elraktározott képek lassan átjárják egész testüket, és lejutnak ahhoz a ponthoz, ami először csak köpetre emlékeztet, majd ebihalra, később levelibékára vagy varangyra, s végül már apró emberkére, homunculusra, aki aztán hónapról hónapra lassan növekedik, egészen a kilencedik hónapig, mikor emberré válik, s ez a sok tanulás és szemlélődés feltétlenül és törvényszerűen megmutatkozik majd a kis teremtményen is… és Liza végigjárta velem az egész települést, még belém is kapaszkodott, és észrevettem, hogy mikor hirtelenszőke hajamra pislantott, még örömtelibben indult tovább, és mikor bemutatott elöljárójának, azt mondta, hogy Ditie vagyok, mint ahogyan a nagyapám cvíkovi sírján írva volt, és tudtam, hogy Liza azt szeretné, hogy itt élhessen kilenc hónapig vagy még tovább, hogy ő is ajándékozhasson a birodalomnak egy fajtiszta utódot… És amikor elképzeltem, hogy azzal a leendő gyerekkel úgy zajlik majd minden, mint amikor a tehenünket vittük fedeztetni vagy mikor a kecskét vezettük a falu bakjához, hát végigtekintettem azon az oszlop- és szoborsoron, és a végén láttam, hogy semmit se látok, hogy amit ott látok, az rémisztő, a mélységes iszonyat kicsinyke felhőjét láttam, mely teljesen beborított… És amikor eszembe jutott — s ez mentett meg —, hogy én olyan kicsi vagyok, hogy a Sokol-csapatba se vettek be, pedig ugyanúgy lengtem a gyűrűn meg a korláton, mint a nagyok, amikor felidéztem magamban, miként jártam a Párizs Szállóban azzal az arany kiskanállal, s hogy végül miként köpdöstek le csak azért, mert egy német tornatanárnőbe lettem szerelmes, és most, midőn a fajnemesítő szocialista tábor parancsnoka személyesen nyújtott nekem kezet, és láttam, ahogy hirtelenszőke hajamra néz, kedvesen elkacagja magát, mintha valami szép lányt látna maga előtt, mintha kedvenc italába, valami likőrbe vagy pálinkába kortyolna, hát kihúztam magam. És bár nem volt rajtam kemény frakkgallér, tán először éreztem úgy, hogy az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell hogy érezze magát, így aztán magabiztosan körülnéztem, és nem voltam már sem pikolócska, sem pikoló, sem kispincér, aki otthon arra ítéltetett, hogy kicsike maradjon élete végéig, hogy Töpszlinek és Tökmagnak szólítsák, mert én itt Herr Ditie voltam, itt már a nevem miatt is tiszteltek, mert, ahogy Liza mondta, az ilyen nevet még a porosz és pomerániai nemesek is irigyelni fogják tőlem, akiknek nevéből mindig kihallatszik a szláv eredet, úgy, mint nekem, von Ditienek, az ötös részleg pincérének, öt asztalom volt délben és vacsorakor, és öt német terhes lányról kellett gondoskodnom, bármikor csöngettek is, hogy tejet, hideg forrásvizet, tiroli kalácsot, vagy egy-egy tál hideg sültet vigyek, egyáltalán bármit, amit itt az étlap kínált…
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam (részlet, Varga György fordítása)