párhuzamos padlásain,
rezzenéstelen idősíkok között
söpri a szemetet, port kavarva,
hajótörést és hullámzást csitít,
vergődést kötözget angyalhajjal.
Mint elfelejtett bádogedénybe,
rúg a szétfolyó dimenziókon
éjjel átütő evidenciákba,
alszik a dermedt nyilvánvalóban,
szemhéjait a holt fény cibálja.
Alszik, aki szerette volna ébren,
és nem riad fel a zörrenésre,
immár testük szerinti bizonyosság,
a közeli poklok létezése.
Megjelent a Műút 2016056-os számában