Szeret az ember álmodozni a legnehezebb helyzetekben is. Máris egy répaföldön sétáltam hátamon anyámmal és a vak kutyámmal. Kettős keresztet cipeltem a hátamon. De az út könnyűnek tűnt, volt benne valami szürreális, illúzióromboló. A vetést félig felverte a gyom, és nekem ezen keresztül kellett áthatolnom. A marharépa leveleit azonban azonnal felismertem, nem tudom, de talán egyeltem már valamikor a gyerekkoromban. Nagyon távol egy domb húzódott, de ez sem tűnt valóságosnak, hogy a haladási sebességemmel valaha is elérnék oda. Korai alkony lehetett, amikor a madarak a legélénkebbek, megszállják a légteret, és hangosan csivitelnek. Én a legegyenletesebben haladtam, nem céloztam meg semmit, mivel tudtam, hogy azt soha nem érném el. Így viszont minden sietség nélkül mehetek a magam útján. Sőt még bizonyos mértékig úgy is gondoltam, hogy csak egy nagyobb kirándulást teszek, amelynek végén majd kipihenhetem magam. Az efféle illúziók jó hatással vannak az emberre, nézegeti önfeledten a tájat, hallgatja a madarakat, egyszóval feloldódik a valóságban. Ha egészen sikerül megtartani magunkat ebben a képzetben, ha csak a képzet uralja el az ember agyát, akkor még gondolkodhat is. Nem volt kétségem, hogy helyes irányban haladok, és a gondolataim a legcsiszoltabbak, a legegészségesebbek. Bár túlságosan közel álltak hozzám. Annyira közel, hogy szinte nehezítették a lépéseimet. Gondolj valami távolabbira, ösztökéltem magam. Most arra gondoltam, hogy az asszony megfeji a tehenet, és csuprokba önti, vár két napot, hogy a spájzban megaludjék, és legyen belőle aludttej. Van tehát két napom, amíg elérem azt a házat, ahol megihatom a csupor tartalmát. De akár nagyobb időközöket is képes voltam átgondolni. Valahol szüretelnek, kipréselik a mustot, hordóba öntik, és várják, hogy murci, aztán pedig bor legyen belőle. Hónapokig is eltart, amíg elérem ezt a pincét, ahol vár rám egy üveg bor, amit majd egy kancsóban tesz elém a gazda. Van tehát értelme a lassú haladásomnak, hiszen ha gyorsabban mennék, akkor még nem lenne belőle bor, legfeljebb murci lenne. Az időnek mindenféleképpen van értelme, vagy mindenféle idő értelmezhető. És ez újra csak biztonsággal töltött el. Én nem meglesni akarom az időt, hanem kivárom, amíg beteljesedik. Meghozza a gyümölcsét aludttej vagy akár bor formájában. Nevetséges is lenne, ha sietnék, és előbb szeretnék akármit, amint az ideje eljön. Ezek a hosszú vándorlások azonban semmiképpen nem segítik az idő fogalmának a helyes értelmezését. Néha úgy érzem, hogy időn kívül gyalogolok napokon keresztül, amikor is elém lép az egyik bokorból egy vasúti kalauz. Könnyen felismerhetni az egyenruhájáról, a táskájáról, és a kezében lévő jegylyukasztóról. Semmi ellenvetésem nincs, hogy miért éppen a répaföldön időzik. Azt azonban már kissé furcsállom, hogy kéri a jegyemet. Semmilyen közlekedési eszközt nem veszek igénybe, mondom neki, így nem értem, miféle jegyet is kér rajtam számon. Tökéletes magabiztossággal jelenti ki, hogy aki nem tartózkodik az állomáson, az mind utazik. A két állomás között, most éppen a Kancapatak és Bagolydomb közötti részen megyek, meg kell vennem a vasúti jegyet. De miért vasúti jegyet, értetlenkedem, hiszen semmiféle vonat nem jár erre, még ha jól látom, sínek sincsenek? A sínek ugyan arrébb vannak, de hát miért is tennék kötelezővé a sínen való haladásomat, nevet, amikor maga nem vonat. Persze, hogy nem vagyok vonat, mondom, de nem is utazom vonaton. Tehát miért kellene jegyet vennem? A tévedésem nagyon egyszerű, mondja. Elismeri, hogy utazik? Nem, mondom, nem ismerem el. Úton vagyok. Tehát úton van, mondja jóságon, és aki úton van, az mit csinál? Gyalogol, értetlenkedem. Utazik, helyesbít. Tehát az úton való tartózkodásért, mihelyt elhagyott egy állomást, fizetnie kell! Pontosan a két állomás közötti utazást kell megfizetnie. Még mindig nem értem a logikáját, hiszen errefelé nem járnak vonatok, sőt semmiféle közlekedési eszköz nincs, amit hagyományos értelemben annak mondhatnék. Én pontosan nem is utazom, csak éppen sétálok, teszek egy kört. Nem is állítottam volna meg, ha valóban egy flaneur lenne, de a hátán az öreg néne, s ha jól látom, egy kutyus, a csomagokról már szó se essék. Csak nem azt akarja nekem bemesélni, hogy eme terhelő csomagokkal szokott sétafikálni. Maga pontosan beleillik az utasok népes csoportjába. Most már levackolódom, hiszen egykönnyen nem fogunk szót érteni. Elhelyezem anyámat és a kutyámat a répaföldön, majd pedig a csomagjaimat is lerakosgatom. Ekkor már erélyesebben próbálok fellépni. A kalauz azonban egyáltalán nem érti a felháborodásomat. Több éve szolgál itt, ezen az útvonalon, de még soha senki nem kérdőjelezte meg az illetékességét. Egyáltalán meg sem fordult soha a fejében, hogy ez lehetséges. Nem azért ment el vasúti kalauznak, hogy mindenféle népséggel vitába keveredjék. Ember, mondom neki nyomatékosan, ha maga vasúti kalauz, akkor mit tekereg itt a répaföldön? Én ugyanezt kérdezhetném, jön a gyors válasz. Az állomásokon tudva levő, hogy nem kell fizetni, mihelyt azonban elindul valamerre, megnőnek a költségek. Ha nem akar fizetni, akkor ne menjen sehova. Az utazási költséghez hozzácsapódik a szállás, az étkezés, és még ki tudja, miféle kiadások. Mihelyt kiteszi az ember a lábát a házából, már csak költségekbe botlik, kiadásokba veri magát.
Ott ülök a répaföldön, és szeretném, ha pontosan értenének. Nekem nincs szükségem utazóeszközre, sem szállásra, se egyéb költségeim sincsenek, mondom nyomatékosan. Ha nem hangozna nagyképűen, azt mondanám, hogy én egy egzisztencialista utazó vagyok. Egy háttér nélküli utazó, olyasmi, mint egy madár, aki egyszer csak gondol egyet, és nekivág a széles nagyvilágnak. De maga mégis csak a Kancapataktól indult és a Bagolydombnak vágott neki, nem a nagyvilágnak. Pontosan ott van, és úgy csinál, mint minden más utazó. Ha repülne, akkor nem én kérném a jegyét, hanem egy légitársaság. Mert a levegő az egész más. De miért is vitatkozom magával itt, amikor jelentenem kell a potyautasokat, és persze pótdíjat kell kirónom önre. Most még meggondolhatja magát, sima jegy, vagy megtetézve a büntetéssel? Miután szilárd az elhatározásom, hogy nekem van igazam, elkísérem a kabinjához, ami állítása szerint a bokor mögött van, hogy megtegye a feljelentést. Tényleg van ott valami. Egy fából ácsolt, zöldre festett, rozoga bódé. Most már láthatja, hogy nem vicceltem, mondja, amikor megnyitja az ajtaját. Itt kell időznöm, amíg az utasok kényelmesen elfekszenek az üléseiken, esetlegesen a hálókocsikban. Maguk persze nem láthatják a robogó vonatból kinézve, hogy télen-nyáron itt gubbasztok, itt öl a hőség, itt perzsel a hideg. Az utasok képzetéből én tökéletesen hiányzom, csak akkor vagyok valóságos, ha elfelejtettek jegyet venni, és anélkül szeretnének a meleg fekhelyeken szenderegni. Belép az ajtón, és kihozza a telefont, tárcsáz, majd alaposan szemügyre vesz. Ez az utolsó pillanat, az ügyeletes hamarosan felveszi a kagylót, és nekem jelentenem kell. Hallom a kagylóból a recsegő hangot, de még mindig nem hiszek neki. Aztán szabályosan és részletesen elmeséli, hogy milyen kötelességeimet mulasztottam el, és a büntetésem mértékét is hosszan ecsetelik. Nincs mit tenni, mondja, amikor leteszi a kagylót. Kétszázezer forint lesz a büntetés, és még hozzá a jegy ára, amely ugye csekélység a pótdíjhoz képest. Nem szólok egy szót sem, visszaindulok anyámhoz és Jakubhoz, ő szemlátomást kelletlenül követ, mintha pontosan nem tudná, mi is a teendője. Leülök a földre, és elhatározom, hogy nem szólok többé hozzá, tegyen mindent a belátása szerint. Kipihenem magam, majd aztán újra elindulok. Semmi hatalma nincs felettem. Ahogy elnézem, fizikailag is én vagyok fölényben, nem is értem, hogyan telepíthettek a répaföldre egy ilyen nyúlgerincet. Kap majd egy akkorát, mint az állomásfőnök, nagyon elkeskenyedik a képe, ha beleáll az öklöm. Úgy látszik, nem egyszerű az efféle kalandozás, mindenhol különféle nehézségek várnak az emberre.
Anyám kezd el mocorogni, halk, szipogós hangon beszél hozzám. Fiam, ugyan miért is nem fizeted ki az útiköltséget? Mit ártott neked ez a szegény ember, hiszen ha csirkefogó is, de becsületesen csinálja? Az országban mindenféle rendeletek lehetnek érvényben, amelyekről neked sejtelmed sincs. Évekkel ezelőtt indultunk neki, azóta annyi szabály, rendtartás megváltozhatott. Bizonyára csak az engedetlenséged és a büszkeséged váltotta ki a haragját. Nem ülhetünk itt a répaföldön egész éjszaka, most talán még tehetnél valamit, hogy ezt az elmérgesedett dolgot jóra fordítsd. Egyáltalán nem értettem egyet az anyámmal, nem szerettem volna, ha ténylegesen beavatkozik az ügyeimbe, minden tekintetben nekem van igazam, úgy gondoltam. Egy repülőre várok, mondtam neki, nem vonattal utazunk innen, hanem repülővel, azért nem fizetek se vonatjegyet, se pótjegyet, mert a repülő mindjárt leszáll. Néztem az anyámat, és láttam rajta, hogy rettenetes büszkeség és jóérzés önti el az egész lényét. Igen, a fia nem hagyja cserben, repülőjegyet vett neki, hogy kényelmesebben utazhasson. Erre nem gondolt, és most sopánkodik, hogy méltatlanul magvádolt. A kalauzt persze nem hatotta meg a hazugságom, tőlem néhány méterre kicsomagolta az elemózsiás zsákját és falatozni kezdett. Mindez csak Jakubot érintette súlyosan, aki rögtön kiszimatolta a finom illatokat, és már is ott sertepertélt a tarisznyája körül. Valóban nagyon éhesek voltunk mind a hárman, és még halvány elképzelésem sem volt, hogy mit is tehetek a probléma megoldása érdekében itt, a lassan sötétségbe boruló répaföld közepén. Annyira rendes volt a kalauz, hogy szalonnabőröket odahajigálta Jakub elé, aki gyorsan kiszimatolva, hosszan rágcsálta a kemény bőrdarabkákat. Nekem is korgott a gyomrom, de mégse voltam hajlandó semmit sem tenni, arra a pillanatra vártam, amikor majd összegyűlik annyi erőm, hogy a hátamra vegyem a családomat, és továbbindulhassunk.
Nem tudtam elképzelni, hogy min is töri a fejét a kalauz, mert látszólag a feljelentésünk óta semmi ellenséges szándékot nem mutatott az irányunkban. Mintha csak ugyanarra a repülőre vártunk volna, amely azonban nem érkezhetett meg. Amikor cihelődni kezdtem, és már a bőröndjeimet is felcsatoltam, csak anyámat és Jakubot kellett volna a hátamra kötnöm, hirtelen egészen meglepő kijelentést tett. Azt hittem, hogy a távoli kalauzok, mezőőrök bosszújára figyelmeztet majd, hogy nem veszélytelen ilyen büntetéssel terhelve a továbbiakban errefelé vándorolnom. De egészen másról volt szó, amely olyan mélyen érintett, hogy majdnem összeroskadtam. Felidézte az emlékezetemben az állomásfőnökkel és annak feleségével történt félreértéseinket, s hogy lényegében én onnan szöktem el, de nem ám úgy, mint egy közönséges szélhámos, hanem csak elaludtam a veszekedés közepette, mintegy az irhámat mentve kerültem ide, s ő most a ki nem fizetett büntetés miatt fel fog ébreszteni, és visszahelyez a prózaszökevények otthonába, ahol majd elnyerem méltó büntetésemet, mert kétségtelen, hogy olyan kihágásokat követtem el, amiért a sértett részéről egy alapos verés jár. Most már nem tehet semmit, ha csak a nagyobb összeget ki nem fizetem. Ez aztán valóban meglepetésként ért, mintha egy csokor vázában lévő rózsát kellett volna a növény száraira hibátlanul visszaillesztenem. Ekkor egészen megváltozott a répaföldön töltött vándorlásom értelme, és valóban képtelen voltam felidézni, hogy vádlóim elől hogyan is szökhettem meg. Valóban most is mély álomba merülten ott ülnék, és csak arra várnak, hogy felébredjek? A kalauz kínálata pedig megóvna ettől az ébredéstől? Nem hihettem el a dolgot, de mégis hajoltam az igazság kiderítése miatt arra, hogy némi próbát tegyek, nem fizetek ugyan, mondottam, ha újra veszélybe kerülnék, számíthatok-e arra, ha újra ide csöppenek, és akkor már kifizetem a rám mért képtelen büntetést. A kalauz elcsodálkozott az ajánlatomon, egyrészt gyávának tartott, mert sem az általam elkövetett gyalázatért, sem pedig potyautasként nem merem vállalni a felelősséget, másrészt figyelmeztetett, hogy az effélék sokszorosan ráfizetnek a gyengeségükre. Ott ültünk tehát, és lényegében eldönthetetlen volt bennem a két ajánlat, másrészt újra csak az összeg nagyságára kérdeztem rá, mennyit is kell fizetnem az újabb menekülésemért, amely a mély álomból ébredve majd újra csak az ő védőkarjaiba vezet. Ekkor kétmilliót mondott, és én annyira felháborodtam, hogy első felindulásomban azonnal igent mondtam a visszatérésemre. Nem fizetek annyit, mondtam, hiszen ennyiért az egész répaföldet megvásárolhatom. Igen, valóban, ha kifizeti a büntetését, és még egyszer hozzátesz ugyanannyit, akkor öné az egész mező a Kancapataktól egészen a Bagolydombig. Ezt aztán újabb zsarolásként értelmeztem, és most már nem is igen akartam vele tovább tárgyalni, legyen, aminek lennie kell, és végképp nemet mondtam az ajánlatára. Semmi szükségem erre a répaföldre, nem kell megvennünk az utcát, amin valahova igyekszünk, sem a répaföldet, amelyen át szeretnénk kelni. Erre már csak mosolygott, és egy további jegyvásárlással bosszantott fel. Meg kell vennem természetesen a Kancapatakhoz visszavivő útra is a jegyem, mert enélkül örökös csapdákba esem, újabb és újabb kalauzokba botlom majd, akik a legkevésbé sem lesznek ennyire elnézőek az irányomban. Most aztán olyan képtelen dühöt éreztem, hogy hatalmas rúgással próbáltam az esztelenség tereiből kimenekülni. De csak Kuma doktor állt mellettem, lábujjhegyen pipiskedve téblábolt, és halkan megjegyezte: Pusztuljanak az üvegesek, számoljunk le minden illúzióval!
Megjelent a Műút 2016056-os számában