Három vénasszony él együtt. Előttem ülnek egy kanapén,
közöttünk egy asztal. Még alig van tavasz, csak résnyire
nyitva az ablakok. „Mi újság errefelé?” „Nyomorúság
van, Petikém.” „Szánalmas szarok vagyunk mi már,
akire a légy se száll.” Hárman ülnek, kint a szélben,
a vezetéken a seregélyek, visszafütyülik, amit a házból
kivisz a szél.
„Múltkor is, kapálok kint és ez a lábam, ez, ami az enyém,
nem csinált semmit, amit mondtam és hát elestem, oda
a kiforgatott gaz közé.” Erre felnevet, kintről elrepül egy
seregély. „Ott fekszek, és Magdika jön ki, menne a boltba
kenyérért, és odaszólok, segítsen már nekem. Jön, megfogja
a kezem és mellém esik. Mondtam is, jól fekszünk mi ketten,
csak Erzsike hiányzik.” Erzsike pedig jött metszőollóért a fészer
felé, meglátja őket, jajgat, de nem bírja, ledől ő is a két
vénasszony mellé.
Egy óra telik el így. Nevetnek hárman és az eget nézik.
Rajta köröz három kivehetetlen madár. Gyenge ujjaikkal
a földbe túrnak, ráncaikban megtapad a sár. „Jól éreztük
magunkat, mondom, lovagoltunk a halál faszán.”
A szomszédból az a fiatal gyerek szalad feléjük napnyugta
után. „Hadd segítsek, csókolom, nem ütötte meg senki
magát?” És a három vénasszony elkomorul, a vezetéken
elhallgat néhány madár. „Maradj nyugvást, mert amíg
velünk törődsz, kirohad a legszebb gyümölcsfád, kiszöknek
a tyúkjaid, láncára felakad a kutyád, gyerekeid késsel és
ollóval játszanak. Maradj nyugvást, a mi helyzetünk a te
szerencséd, föl ne segíts, inkább húzd a földet ránk és
kevesebb bajod lesz neked is, nekünk is.”
A vénasszonyok előttem ülnek, a párkányra száll pár
seregély. Nagy a csönd, közöttünk az asztal, a kertben
valahol egy ásó pihen. A vénasszonyok néznek engem,
sóhajtanak, biccentenek, az ablakon bekopog a seregély.
Hazafelé megyek, valami durván zizeg mellettem,
a vezetékekről a langyos aszfaltra hullik három
madártetem. Megállok, nézem őket, lehajtom a
fejem. Egy ásó van nálam és úgy döntök, még ma
este ezt a hármat is a földbe teszem.