Te édesszájú ifjúkommunista!
Képzelj el egy virágzó nagyközséget
az emberarcú államszocializmus idején!
Dolce Víta! Dolce stil novo! Egyenesen Dolce&Gabbana!
Szerencsi, 603-as Boci voltam Csokiországban, barátom,
ahol a csókok íze hol karamella, hol konyakos meggy volt a szájban,
és cukorsüveg a mézeskalácsházak tetején.
A 78-as nagy U-szeges háború idejéből merül fel az emlék,
pásztortűz árnya, a korapubertás szaturnáliáiból.
Amikor is háborúban, szerelemben a Nagy Árpi név
folytonos ismételgetésével telt a hosszú, forró nyár.
És én hozzájutottam — nagy erőfeszítések árán — egy KISS-képhez…
Először csak néztem, mint tyúk a piros kukoricára.
KáÍEszEsz, öcsém, mint a náciknál.
Pont úgy írva a két s-t, oly kétesen, SS-villámos-négyesen,
mint a fapofa, tejfelszőke, halálfejsapkás nácik.
Gyíkemberek, sárkányemberek voltak ezen a kincsen,
hosszú, vörös, kígyózó nyelvvel, fehérre maszkolt arccal,
ezüst, holdjáró csizmákkal. Ha nincs ott egy gitár,
hosszú, dauerolt egyenséró, rugalmas mellszőrzet,
azt mondta volna a magamfajta Keleti blokk-béli gyerek:
bolond urak az űrből. De persze csak rockzenészek voltak,
tudtam én azt jól, csak egy csók és más semmi.
Ekkortájt már nagyon izgatott a csókolózás tudománya.
Elképzeltem százszor, ezerszer, kismilliószor!
Gyakoroltam kézfejen, kispárnán, frottírtörülközőn,
de az Istennek sem jutottam a titokhoz közelebb.
Igény pedig lett volna rá, de még keserédes éveket
kellett várnom, és nem is tudom ki váltott meg elsőként,
a Göndörfürtű Eleonóra, vagy a Bociszemű Edina?
De azt már innét, 78 nyarától tudom, hogy szörnyek léteznek,
és hogy a KISZ, az nem K I ϟ ϟ, és hogy
Amerika, Szerencs, Párizs, a sok bácsi nem normális,
és hogy az úttörőnek kedve többnyire minimális.
