1931.június 18. Noha szombat van, a Főügyészség teljes személyzete önszántából dolgozik.
Ulpius irodájában, mely olyan apró, akár egy gyufásskatulya, és a plafonig van tömve szekrénykékkel és polcokkal, félhomály uralkodik.
Mindössze egy zöld, könyvelői kislámpa világít, rajta olyan ernyő, mely olyan, mintha egy csövet kettévágtak volna, és a rádió skálája, a készülék éppen egy dekadens dzsesszt sugároz halkan Londonból.
Az ibrikek sziszegnek, a talpak csikorognak a padlón, a hangok susognak.
A cellák részlegében, melyet két szint alkot, mégpedig a földbe ásott pincék szintje és a földszint, lassan halad Ionescu ezredes és Marțafoaie ezredes, ez az utolsó őrjáratuk aznap.
Két óra múlva, este tízkor tör ki az egyik legszigorúbb razzia a bukaresti rendőrség történetében, és a letartóztatott személyek egy részét ide hozzák majd.
Az első emelet folyosóján Dorina kisasszony az egyik kezével a kandúr hasát fogja, a másikkal a kávészín zacskót, és kedvence odúja felé oson.
Ezen az estén ő megmutatja neki, mi az, hogy kávé.
Azelőtt azonban, amíg Ulpius hiányzik, a saját szegélyének mutat meg két tűt.
Két nappal a megbeszélt határidő előtt vett ki a szabótól egy új ruhát — a jó kávékat új ruhákban főzik —, és most jön rá, hogy a ruha bal oldalán egy tenyérnyi helyen nem varrták meg a szegélyt.
„Ti voglio bene”, dúdolja egy másik rádió a folyosón, hangja összefonódik a londoni szaxofonokéval. Dorina addig tekeri a potmétert, amíg Ulpius rádiója is beszívja a latin szerető hangját, a gombostűkkel a szájában énekel, táncol és emelgeti a ruháját, sokkal magasabbra, mint amennyire a saját lakásán merészeli.
Az íróasztal másik oldalán a kandúr vigyorog, a hátát leginkább az Ügyészség büntetőjogi dossziéinak egy részéhez dörgöli, horgas karmával lenyomja a bútorokat, vagy megkapaszkodik bennük.
Egyszerre csak egy nehezen azonosítható hang hallatszik, surrogás, aztán buffanás.
— Az ördögbe, te Baby, már ezerszer megmondtam, hogy viselkedj úgy, mint egy rendes nő.
Baby kandúrnak csupán a szeme mosolyog, tisztában van vele, hogy Dorina olyan dolgokat kér egy férfitól, melyek teljesítése lehetetlen. Nagy ügy! Az íróasztal egyik ajtaja alig várta, hogy kinyíljon, és lám, kinyílt.
Dorina esze bizonyára visszatér a szegélyhez, ám a teste, mely megszokta, hogy rendet tart, térdre ereszkedik, hogy lássa, mi történik ott az íróasztal alatt.
Ahogy a tekintetével a padló fölött lebegő sötétet vizslatja, a gépírónő pillantása nem a káposztákra meg a krumplikra esik, minden bizonnyal egy zacskóból gurulhattak ki, hanem kígyó kolléganőjére, Terezára, aki egészen biztosan azért kucorodott össze itt az íróasztal alatt, hogy minél enyelgőbb pillantásokat vessen Ulpiusra, vagy hogy gúnyolódjon vele, Dorinával.
— Gyere már ki onnan, te, te repedt sarkú! Mert csak éppen onnan nem kémkedtél utánunk… Nézd csak meg, milyen két csárdás pofont kenek le neked, hogy meglódulnak a fogaid, jobbról-balról, mint az írógépnek…
Tereza egy szuka, aki két hónapja dolgozik náluk. Meg se rezdül, úgy kacérkodik a férfiakkal. Ő is tele van részvéttel Ulpius iránt. Ki is jelentette, hogy hiába nyüzsög minden senkiházi, hogy főzze meg az Galopenția úr kávéját, ő majd motor nélkül is felrepíti, mert kalácsot süt neki.
— Persze, sütsz te neki kalácsot, amikor az Egyetemnél Gheorghe Lazăr szobra leveti a nadrágját… És akkor fog Ulpius rád nézni, amikor a Mihai Viteazu lova fánkot nyálazik majd…
Még jobban felemeli a lámpa ernyőjét, és megkerüli az íróasztalt, hogy ellássa a vetélytársa baját, ám Dorina nem az egész Terezára bukkan, csak Tereza göndör és csodálkozó fejére, melyet közvetlenül az alsó állkapocs alatt nyisszantottak le, a nyakának a foszlányai nélkül, amit a kandúr szabadított ki az íróasztal valamelyik zugából, ahogy játszott, és a szőnyegre gurult.
*
Ulpius Sargețius Galopențiát a második emeleti mosdó környékén kapták el.
Megigazította magát, felvette azt a közömbös arcot, mellyel egy férfinak illik távoznia egy mosdóból, és belesétált a 20 kollégából álló szakasz két fogója közé, mely azért indult, hogy elkapja őt, és amely, hogy mozgásképtelenné tegye, hálót dobott rá. Igen, csakugyan egy hálót, egy horgászok használta hálót; úgy terítették le, ahogy csupán a gladiátorok egyikét-másikát szokták.
Nem volt ez szabályos letartóztatás, de hát június 18-án a rendőrség sem hozta a legjobb formáját.
Minden egyes mozdulat, mely az Ügyészségen zajlott, hű tükre volt az általános fejetlenségnek.
Dorina egy olyan kolléganő levágott fejét találta meg, aki mindenkit idegesített még ezelőtt néhány órával. Még forró volt az emlék, ahogy Tereza Osenciuc mindegyiküket besúgta. Ahogy ült a zugában és divatlapokat lapozgatott. Dorina sikított. Dorina elájult. Néhány önbíráskodó éppen aznap este hozott hálót magával, és hórukk, siettek kifogni Ulpiust.
Ulpiust a vállukon vitték az irodájáig, akár egy forma egyes versenyzőt.
Itt felületes házkutatást tartottak.
Félórányi kutakodás után mindössze három jelentős tárgy került elő: egy címeket tartalmazó notesz, egy jegygyűrű és egy körömkészlet.
Főleg a körömkészlet hozta elő minden gyanújukat, ahogy a fogkrémes tubusból nyomná ki az ember a fogkrémet.
Minden rendben levőnek tűnt ezzel a készlettel kapcsolatban. A fedele széles volt és fényes. A sarokvasai aranylottak, és csodálatosan megmunkálták őket. A zár vidám kattanással zárult. Csakhogy nem hagyományos körömkészlet volt — valódi emberi körmökből állt.
Bent, mint valami parádén, minden ujj körmére négyféle változat tündökölt.
A körmök női körmöknek tűntek.
Volgoride ezredes 34 darabot számolt össze higgadtan.
Voltak ott festett és lakkozott körmök, és olyanok is, melyeket csupán reszelővel gondoztak.
A készlet jobb felső sarkában kitűnt négy olyan köröm, melynek egyetlen manikűrkezelése az volt, hogy még mindig vérben áztak.
*
Amíg a vádiratot összeállították, és a per lezajlott, addig Ulpius Sargentius Galopenția ugyanabban az épületben raboskodott, itt töltötte élete utolsó hónapjait.
A Főügyészség a szívéhez nőtt, de nem lehetett tudni, még mennyi ideig hagyják ezt a lelket, hogy párájával a világot nedvesítse.
A fogságban Ulpius annyira lelassította az életritmusát, hogy egyes volt kollégái már azt hitték, alig látható immár.
Majdnem semmit nem evett, keveset aludt, még kevesebbet beszélt, nem vallotta be a bűncselekményeket, melyek egy pillanatra megállították Európa szívét, de nem is tagadta őket.
Egyébként nem is győzködték, hogy megtegye, mert Sevastița Grigorescu, a Nővér öreges házában, melyben az utóbbi hónapokban egyedül Ulpius lakott, csodálatos rendezettségben felbukkant a bizonyítékok hegye.
A ház, mely egy puszta mezőn állt Bukaresten kívül, valóságos nőmészárszékké és -temetővé vált.
A szóbeszéd több száz feldarabolt nőt emlegetett. A szóbeszéd a hazugság idegvégződése. Ám az elszigetelt, Popești-Leordeni községhez közeli házban a bűnözői tevékenységnek olyan bőségű tárházát találták, mint amilyen bőségben az eszközök sorakoztak, provokatívan, sőt a leírásuk egy füzetben is megtalálható volt, mintha a szerző arra készülődött volna, hogy múzeumot nyisson.
Az áldozatok egy részét elásta.
A másik részét konzerválta, és merevségük felfordította a nyomozók gyomrát, amikor azok először nyitották ki a Borzalmak Házának kapuját.
Az első időszakban Ulpiusnak nem sikerült konzerválni áldozatait; ekkor még csak a zsigereiket vette ki, formolt injekciózott be a testükbe, olyan kenőcsökkel puhította a bőrüket, melyek összetételét az intuíciójára hallgatva határozta meg.
Hiába hozta ide őket kezdetben a kocsiján, megbüdösödtek, mintha tiltakoznának a hiányos képességei ellen, s ezek a hiányosságok akkor elkerülték a figyelmét, és később kénytelen volt, mint valami befőttesüvegeket, polcokon tárolni őket, meg földbe vájt kamrákban, a kör alakban kiásott gödrökbe, melyeket a Borzalmak Háza három oldala mentén ásott.
A második szakaszban sikerült megállítania a bukaresti szépségek bomlását, akiket mintha a birtokán szállásolt volna el: előbb egy olyan olajjal kente be a meghívottait, melyet ő talált fel, aztán két olyan kemencében szárította meg őket, melyben a kerámiát égetik.
A két kemencét a fűszer alatti sárga és agyagos földbe ásta.
A vendégeket a földhöz közeli ágyakon nyújtóztatta ki, és magas hőfokon szárította őket, miközben a nedvességtartalom nulla volt, és erős ventilláció működött.
Megfelelően hosszú kezelés után az asszonyok dehidratálódtak, veszítettek a súlyukból, a bőrük kiszáradt, mumifikálódtak vagy fásodtak, úgy mozgathatta őket, akár a deszkákat a Borzalmak Házában, és ha nekitámasztotta a falnak, egyesek közülük a saját lábukon is megálltak.
A Főügyészség fogházában a fogoly valósággal elolvadt a saját lábán egy olyan éhségsztrájk résztevőjeként, melyet nem jelentett be ugyan, mely azonban nyilvánvaló volt.
Tíz napig egyetlen falatkát sem evett. Aztán úgy tűnt, meggondolta magát, és két napig evett. Aztán kifürkészhetetlen indokok miatt ismét csak vízen élt a következő tizenöt napban.
Ki ellen tiltakozott? Milyen tervek kivitelezésében akadályozták meg?
Vajon méltányosnak érezte életét?
Miközben emberi maradványokat halmozott fel a Borzalmak Házában, ugyan miért szórt el emberi maradványokat a városban is?
A nyomozók közül, akik az ügyén dolgoztak, szerelmi játékaik közben éppen elegen vertek nőket, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy úgy használja őket, mint valami kicserélhető kártyalapokat. Napokig keresztet vetettek és összevont szemöldökkel jártak, olyan izgatottan hallgatták ki, ami őket magukat is meglepte.
— De hát azokat a lógó csöcsűeket miért nem fejezted le, te Ulpius?… Miért veted meg az átlagnőt?… Mentél az utcán. Csorgott a nyálad utánuk. Hogyan döntötted el: ezt kitömöm, ezt nem tömöm ki?
Hiába kínlódtak, hogy barátilag kiszedjék belőle, mint abban az időben, amikor még kollégák voltak, két szónál többet nem mondott soha.
Letörten járkált a fal mentén, naponta ezerszer körbejárta a cellát, és még a cellatársának sem sikerült csak ugyanazt a két szót kivennie:
— Éppen most… Éppen most…
Ez tűnt jó ötletnek: látván, hogy kifolyik az ujjuk közül, hogy az előtt szökik meg az életből, mielőtt a büntetéséről dönthetnének, Marțafoaie ezredes nem provokátorok szolgálatait vette igénybe, hanem beköltöztette a cellába a második számú gyilkost, aki Ulpius után a legszörnyebb dolgokat követte el a Főügyészség listája szerint.
Az újonnan érkezett sem volt templomajtó, ő is vett el emberi életet, nem sokat tűnődött, vágja-e el egy anya vagy egy gyermek torkát; ha gyilkosnak lenni hivatás, ebben a korban is készen állt arra, hogy tanuljon.
Ulpius cellájának új lakója 60 éves volt, fehér hajú, disznószemű, karikalábú, herkulesi erejű, karjai és lábai a halál satujává változtak, és mert úgy nézett ki, mint egy törpe testébe gyömöszölt óriás, a bukaresti alvilág mocskos szája Zsizsiknek keresztelte.
Az együttélés első napjaiban sem Zsizsik nem törődött Ulpiusszal, sem Ulpius nem adta jelét, hogy felfogta Zsizsik jelenlétét. Az egyik zabált, a másik, mint már megszokták, nem; megosztották a latrinát és a hordót; mindegyiknek volt csajkája és kanala, matraca és pokróca; annyira közömbösen viszonyultak mindahhoz, ami körülvette őket, és annyira lefoglalta az, ami a fejükben szaladgált, hogy úgy tűnt, közvetlenül az agyukkal próbálnak külföldi rádióadókat fogni.
Ahogy a vacsorával végzett, Zsizsik elnyúlt a földön, rágyújtott egy cigarettára, és szívta és élvezkedett, amíg teljesen el nem szívta a cement hidegén.
Aztán megöregedett nőcsábászra emlékeztető mozdulatokkal felállt, görbe lábain evezgetett, és befutott az éjjeli álmához az ágy kikötőjébe.
Ezt a sunyiságot, hogy fokozatosan, kis adagokban szoktassa meg a hátát a cement hidegével, idősebb és tapasztaltabb börtönviseltektől tanulta, akik biztosították róla, hogy így könnyebb lesz neki, amikor falhoz állítják.
Két éve elítélték, azóta mindenféle melodramatikus grimaszok nélkül is tudta, hogy kivégzik.
Már csak addig tartották életben, amíg a zaj, a kivégzőosztagok lövéseinek a kivégzés után nem sokkal végleg elfeledett zaja egyben a varjúsereget is megijeszti, mely a Zsilava erőd lőterének udvarába szállásolta el magát.
Egyetlen kivégzéssel két legyet akartak agyonütni.
Addig is megengedték Zsizsiknek, hogy edzze magát a cementlapon, és a varjakat is hagyták, hadd szokják meg a biztonság indokolatlan érzését.
Demény Péter fordítása