amitől félek, testet ölt:
ketten vagyunk már megint.
az egyik beszél, és közben
imbolyog, mint egy csecsemő,
mert nehéz neki a nyelv.
a másik ott lapít, ahol elfordul
a test, ahol az árnyékok tövei
fekszenek.
ketten vagyunk már megint,
és kevés a tér, ami megijeszt.
hát egyre csak kijjebb toljuk
a test határait, ahogyan az
emberek építenek egyre nagyobb
hajókat, hogy eltakarják a tengert.
ketten vagyunk már megint,
és hajókorlát az ajak. óvatlan,
aki beszéd közben átnyúlik a
peremén, mert ingovány és
métely lakik a hajón kívül.
szörnyek, melyeket nem értünk
és árnyak, amik nem bennünk
erednek.
ketten vagyunk már megint.
aki beszél, egyensúlyozik a
körvonalain. és aki hallgat,
összeköti a test végpontjait.
ezek az átlók tartják meg, amit
helyéről elmozdít a megszólalás.
így billegünk ketten már megint,
és aki beszél, végül bennmarad.