„— Nincs jelentősége, hogy ki jelentős — mondta Kaminski.
— Csak a festészetnek van jelentősége.”
(Daniel Kehlmann: Én és Kaminski, Fodor Zsuzsa fordítása)
Egy hónapig volt rajtam a gipsz, kaptam hozzá két mankót. Csak akkor hagytam el az ágyat, ha vécéznem kellett. Az is jó program volt. Ültem, s néztem, milyen rosszul ragasztottam fel a tapétát a budiban. Ismertem minden gyűrődést, minden tapéta alatt hagyott buborékot.
Először csak a cigihiánytól szenvedtem. Nem érte meg hat emeletet liftezni, aztán egy lépcsősoron levonszolni magam. Fájt, fárasztott, lassú és kockázatos volt.
Aztán jött az unalom. Mit tehettem egész nap? Olvastam. Nem emlékszem, miket. Mindenfélét. Darvasitól A lojangi kutyavadászokat biztosan. Pár napig, egy hétig megy ez a program: evés, olvasás, vécé, alvás, olvasás… De utána már azt a könyvet is unod, ami egyébként szuper. Délutánonként videófilmeket néztem, hogy enyhítsem a monotónia okozta levertséget. A Táncos a sötétben végét végigbőgtem. Előttem az egész halál, gondoltam, míg arcom ráncárkain át könnypatakok indultak a párnám felé.
Amikor levették a gipszet, bokarögzítőt raktak a lábamra. Egy hónapig még eztán is csak mankóval tudtam közlekedni. Ha megpróbáltam lassan ránehezedni, rögtön éles fájdalom hasított a bokámba.
Két hónap után elbotorkáltam a villamosmegállóig. Ami előtte öt perc volt, most másfél órás kalandtúrává vált.
Mikor végre dolgozni engedtek, megkérdeztem a doktornőt, mikor rúghatok újra labdába. Csodálkozva rám mosolygott. Ezzel a lábbal? Soha. Majdnem igaza lett.
Január volt, még két hónapig hordtam a bokarögzítőt. Mikor az is lekerült, egy fél évig bicegtem. Egy év kellett, hogy bicegés nélkül futni tudjak, két év, hogy a tizenhatos vonaláról kapura íveljem a labdát. Legalább öt év, mire mindenféle fájdalom nélkül sikerült újra kapura lőnöm.
Éppen lekerült rólam a bokarögzítő, mikor a munkahelyemen szóltak, hogy indul a városban egy harmincórás fociedzői tanfolyam, amit el is kell végeznem, mert anélkül nem foglalkozhatok gyerekekkel. Kész tények — mint kivégzőosztag — elé állítottak. Féltem, hogy futnom, rúgnom, fociznom kell, abba pedig belerokkannék. Az első foglalkozás napján visszacsatoltam hát a bokarögzítőt, úgy sántikáltam be a többiek közé. Hétfőtől csütörtökig elméleti foglalkozások voltak. Nyomták az agyunkba a holland módszert: a rombuszalakzatot, a 4–4–2-t. A szünetekben cigiztünk, és az enbékettőt is megjárt kolléga történeteit hallgattuk, hogyan szívatta a múlt heti edzéseken megyeegyes csapatát.
Csütörtökön adott elő a legenda. Többet vártam tőle. Arról beszélt, senkit sem szabad elküldeni, aki focizni jön (sosem küldtem el senkit), fontos, hogy a lányok is játsszanak. Azt jövendölte, az USA hamarosan világbajnok lesz, statisztikákkal támasztotta alá mondandóját. A tömegesítést tartotta a legfontosabbnak. Azt is megmondta, hány igazolt labdarúgó kell ahhoz, hogy egy világklasszist ki tudjon termelni a rendszer, s hogy nekünk sokkal kevesebb van. Aztán röviden elemezte az utolsó válogatott-meccset, beszélt arról, milyen nagy baj az, hogy az élvonalbeli focisták kávézni járnak ahelyett, hogy meginnának néhány fröccsöt. Végül anekdotákat mesélt.
A szünetben elbicegtem a budira. És ott állt ő a két piszoár egyikénél. Nem volt mit tenni, melléálltam. S míg hogyoztunk, az ercsi laktanya őrbódéjára gondoltam, ahol معمر القذافـي könyvét olvasgattam, amit a líbiai nagykövetségen ingyen szerzett meg a barátom, s melyben van egy rész, ami arról szól, hogy a nyugati futball igazságtalan, mert huszonketten játszhatnak csak, ezrek meg sóvárogva nézik. Labdát mindenkinek, stadiont mindenkinek, a foci ne csak néhány kivételezett öröme legyen!, mondja a szerző.
És ugyanebben az őrtoronyban hallgattam egy Sokol márkájú rádión az irapuatoi meccset, a magyar futball Csernobiljét, s most itt hogyozik mellettem az ember, aki a legtöbbet tudja arról a meccsről, és aki nem fog beszélni róla soha.
Labdát mindenkinek! Stadiont mindenkinek!