Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre.
Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket.
A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán
nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik.
Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik.
A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot.
Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt,
a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem
vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek.
Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk
belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.