— Ostoba baleset volt — nézett rám mosolyogva Bence, és közben csak a szeme mozgott, hiszen paraplégiás volt, én már így ismertem meg, a fejét is nyakmerevítő támasztotta, ahogy ült a kerekes székben. Először mesélte el, hogyan is történt. Nem messzire voltunk a helyszíntől, én kértem, ha lehet, inkább mégse ott mesélje el, ő meg nevetett, őt nem zavarja, többször járt már ott azóta is, minden nyáron lejönnek, ahogy előtte is, persze most kicsit másképpen zajlanak ezek a nyaralások.
Egy bogarat akart kimenteni a Balatonból. Már kijött a vízből, akkor vette észre. Megtörölközött, átöltözött, a cipőjét húzta volna fel éppen, de előbb még egyszer le akarta mosni a lábát, mielőtt felhúzná a zokniját, és akkor pillantotta meg, hogy a hátán fekve kapálózik a kövek között, kis híján le is sodorta a víz, pedig nem volt erős hullámzás. Hirtelen felpattant, körülnézett, hogy mivel nyúlhatna be érte, körülötte horgászok, egy zajos német társaság, magában még megállapította, hogy volt NDK-sok, egy pillanatra megint átvillant benne, hogy vajon hogy van ez, még mindig ennyire szembeszökő a különbség, ki honnan jön, aztán elhessegette magától a gondolatot, pontosabban inkább a keresésre koncentrált. Az egész nem tartott fél percig sem talán. Közben még az is megfordult a fejében, hogy legrosszabb esetben elkéri a németektől vagy a másik két horgásztól a horgászbotot, aztán mégis szerencséje volt, alig pár lépésnyire talált egy hosszú nádszálat, először azzal nyúlt be a bogárért, aztán mégsem bizonyult elég hosszúnak, óvatosan elindult hát a köveken, a bogarat figyelte, nem a lába elé nézett, a talpával tapogatta ki maga előtt az utat, mert bízott az egyensúlyérzékében, de egy óvatlan pillanatban olyan szerencsétlenül lépett, hogy az egyiken megcsúszott, és mivel esés közben kapaszkodni sem tudott, hanyatt vágódott. Mikor a kórházban magához tért, Tina, az anyja kérdezte tőle, mit vigyen be neki, Bence mosolyogva mondta, hogy egy rovarhatározót, Tina is mosolygott, de kényszeredetten, alig tudta megállni, hogy ne sírja el magát. A baleset óta minden nap csak sírt, mikor értesítette a rendőrség, rögtön megmondták neki, hogy a fia menthetetlen, valószínűleg örök életére teljesen béna marad, mert esés közben súlyos gerincsérülést szenvedett.
Május volt, vizsgaidőszak, Bence a diplomamunkáját már megvédte, a legnagyobb mumusnak tartott büntetőjog vizsgáján is túlvolt, csak az alkotmányjog vizsga volt még neki hátra, akkor mondta a barátainak, azt már úszva is megcsinálja, úgyhogy menjenek le a hosszú hétvégére egy kicsit lazítani az arácsi nyaralójukba. Motorral, merthogy a motor volt a mindene. A többiek is imádták a motort, Yamaha, Honda vagy Kawasaki, ez volt a legfőbb vitatémájuk, aztán mosolyogva megegyeztek, hogy Harley Davidson, de első a költséghatékonyság, és ennyiben maradtak.
Tina eleinte nem örült a motornak, ahogy nyilván egyetlen szülő sem, félti mindenki a gyerekét, mintha a féltésével bármitől is meg tudná óvni. Aztán később megenyhült, mi több, ő maga is nemegyszer felült a fia mögé, mesélte is, hogy úgy érezte magát, mint fiatalkorában, mikor egy Simsonnal robogtak nyolcvan kilométer per óra sebességgel a 71-es úton Zánka felé az egyenesben. Nem is gondolt semmi rosszra, mikor a fiúk elindultak, feltarisznyázta őket most is, mint minden túra előtt, tanítás után egész este a konyhában tett-vett, amúgy is a konyha volt a legfőbb relaxációs területe, a sok munkahelyi stressz után itt pihenem ki igazán magam, ezt ő maga mondta így, én meg sose értettem, de imádtam nézni, ahogy a konyhában dolgozik, mert szinte a keze alá dolgozott minden, a tárgyak, az edények, a fűszerek, a hozzávalók, élvezet volt nézni még azt is, ahogy főzés után elmosogatott. Most is ezt csinálta, hatféle könnyen szállítható, hidegen is fogyasztható ételt készített a fiúknak, nehogy éhen maradjanak a hétvégén, hamiskás mosollyal azt is hozzátette, tudom, hiába vinnének lányokat, akkor sem a főzéssel töltenék az időt a Balatonon, így meg pláne nem. Süteményt, pogácsát is sütött, és mindezt egyetlen este alatt, nem is hittem volna el, ha nem a tulajdon két szememmel látom. Stefánia vagdalt, ez Bence kedvence, csak kicsit másképp, gombával megbolondítva, Tina módra, egyben sült karaj aszalt szilvával töltve, parmezános, spenótos, sonkás pulykamelltekercs, csirkemáj baconcsíkban, jó sok babérlevéllel, baconcsíkos sajttekercs, szintén jó sok babérlevéllel, töltött paprika görögösen, töltött csirkecomb szintén Tina módra, jó sok zöldséggel. A pogácsa sem akármilyen, ezt már Bence egyik barátja, Misi jegyezte meg, miután túl voltak az első vacsora húsfogásain, és az esti borozás előtt még egy kis rágcsálnivaló után néztek.
Este társasjátékba fogtak. Semmi különös nem történt, éjfél után a Szasza nevű fiú megjegyezte, hogy ő már álmos, megy aludni, a többiek még maradtak. Bence hajnali kettőkor feküdt le, de még nem volt álmos, nekiállt olvasni a tabletjén, talált valamilyen tudományos cikket az agykutatásról, ez a téma nagyon érdekelte. Előbb nyúl a kéz a tárgyért, mint ahogy az agy parancsot ad a mozdulatra, valami ilyesmiről szólt a cikk. Jó három óra volt már, mire elálmosodott, és másnap délig aludt. Arra ébredt, hogy egyedül van a nyaralóban, a többiek már mind fölkeltek. Nyújtózott egyet, fülelt, de semmi neszt nem hallott. Nem kelt föl mindjárt, várt, próbálta kifürkészni a csöndben vagy a gondolataiban, hogy hová tűnhettek a fiúk, átfutott benne, hogy este miről beszéltek, mit terveztek a mai napra, aztán lassan kikászálódott az ágyból. Nem egyenesen a fürdőszobába ment, hanem ki a teraszra, de ott csak a reggeli nyomait találta az asztalon, fejcsóválva megállapította, hogy senki nem ment át kifliért, zsömléért a boltba, megették az esti maradékot reggelire.
Jól sejtette, a parton volt mindenki, Misi azzal fogadta, hogy ők már a kalandparkon is túlvannak, délutánra túrát terveznek, Káli-medence, Nívegy-völgy, szép vidék, szép túrának néznek elébe, Bence bólintott, ő is így gondolta. Öt fiú, három motor, fantasztikus táj, jó borok, egy jó halászlé valahol, kell ennél több, ezt Szasza jegyezte meg, Bence mosolygott, és arra gondolt, dupla erős paprikával kéri, ha nem lesz elég erős, akkor kérni fog pluszba, de szól majd, hogy ne Erős Pistát hozzanak neki, mert az kevés, és abban különben is rengeteg a só. Túrós csuszán is törte a fejét, bár legszívesebben egy jó vargabélest evett volna utána, aztán gyorsan megállapította magában, hogy olyat igazából csak az édesanyja tud, úgyhogy jobban teszi, ha nem próbálkozik máshol vele. Kicsit mindig bajban volt, mert Tinánál jobban tényleg kevesen tudnak főzni.
Nem sokáig voltak a vízben. Éppen hogy beúsztak két-háromszáz métert, ki mennyire bírta, aztán vissza, Szasza nem akart kijönni, a többiek zrikálták, hogy átment delfinbe vagy inkább bálnába, ezt Misi tette hozzá, Szasza termetére utalva, ugyanis jóval száz kiló fölött volt, igaz, a termete is megvolt hozzá, száznyolcvankilenc egész nyolctized centiméter, mindig így adta meg a magasságát, ha kérdezték, mert az a két milliméter is számít, ezt is hozzátette, főleg olyankor, ha a bejáratnál a szemöldökfa százkilencven. Úszás után kint szárítkoztak, törölköző nélkül, olyan meleg volt, hogy nem volt rá szükség. Bence már átöltözött a padon, nem akart a vizes fürdőnadrágban maradni, hiába volt meleg, nem érezte jól magát benne. Miközben a padon ülve kibújt a vizes fürdőnadrágjából, eszébe jutott egy régi, általános iskolás kori emlék, mikor a tanító nénije szólt rá fürdés után, hogy cserélje szárazra a vizes fürdőnadrágját, mert megfázik benne, és ő nem tudta, hogyan mondja meg neki, hogy forduljon el, mert hiába van a hátizsákjában száraz ruha, törülköző, ő nem fog ott előtte átöltözni. Átnézett a túlpartra, és azon gondolkodott, vajon ez is Fonyódligeten lehetett-e, mint az a másik táborozás, amikor elhatározta, hogy amint lehet, ő motorral fog ide jönni, a Balatonra.
Kawasaki, igen, egy C717-es Kawasaki volt, sose felejti el, két német srác jött vele, ő meg annyira bámulta őket, hogy az egyik megkérdezte tőle angolul, szeretne-e menni egy kört, ő persze boldogan rábólintott, a két srác egymásra nézett, váltottak néhány szót egymással, nyilván a motort vezető mondta a másiknak, hogy itt várja, tesznek egy kört, aztán visszajönnek, meg még azt is hozzátette, hogy adja oda a sisakját. Kicsit nagy volt a fejére, Bence még most is érezte a másik német srác feje melegét a sisakban, ahogy a fejébe húzták, érezte az állán a szíját, ahogy állítottak rajta, hogy elég szorosan tartson. És az a hang, ahogy elindultak, az is örökre megmaradt benne, valahányszor indul, azóta is azt a Kawasaki-hangot hallja, nem is a saját motorjáét, hanem a német srácét.
Nem találtatok itt egy kék sálat?, ezt kérdeztem Bencétől meg Tinától legelső alkalommal az arácsi strandon, akkor még ismeretlenül. Pontosabban nem is tegeztem, inkább magáztam őket, de Tina az idősebb jogán visszategezett, így mondta utána, aztán jót nevetett, mikor kiderült, hogy egy teljes hónappal fiatalabb nálam, ráadásul épp a vízválasztó, az 1959-es év decembere van közöttünk, és ez legalább annyi fölényt jelent az ötvenkilenceseknek a hatvanasokkal, mint utóbbiaknak a hatvanegyesekkel szemben. Nevettünk ezen már akkor ott a parton is, igaz, én némiképp kényszeredetten, mert Bence láttán ugyanaz a lelkiismeret-furdalással vegyes tehetetlenségérzet fogott el, mint minden beteg vagy rokkant ember láttán, mintha én tehetnék róla, hogy ő beteg vagy sérült, én meg még pillanatnyilag egészségesnek gondolom magam. Pedig akkor még nem is ismertem Bence történetét.
A motorom árából rögtön műszereket vettek a kórházban, meg is mutatták őket, amíg a rehabilitáción voltam. Ezt mesélte, és közben nekem folyamatosan emelkedett a gyomrom, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Bence olyan természetes higgadtsággal beszélt a helyzetéről, amilyent legfeljebb egy sokat élt, sokat látott és tapasztalt embertől várhattam volna el addig, de most már tudom, hogy akivel nem bánik kesztyűs kézzel az élet, az fiatalon is eljuthat a bölcsességnek arra a fokára, amire az életnek vélt vagy valóságos kegyeltjei talán sose juthatnak el.
Az ostoba baleset után, Bence mondta így, ostoba baleset, Bence a nyarat a rehabilitáción töltötte, az alkotmányjog vizsgájára is ott készült fel, persze csak miután a kezüket használni tudó betegtársai segítségével végigtanulmányozta a rovarrendszertan témakörben fellelhető teljes szakirodalmat, amit Tina időről időre behordott neki.
Gyönyörű bogár volt, egy centinél valamivel nagyobb, fekete, a hátán kétoldalt két-két piros sáv, rágószerve akár a szarvasbogáré, legalább olyan erős. Azonnal rákapaszkodott a nádra, amit benyújtottam neki! Már három éve, hogy mindez történt, és Bence még most is olyan átéléssel beszél arról a megmentett bogárról, mintha legalábbis egy fuldokló embert mentett volna ki Arácsnál a strandon.
Sokáig nem tudtam szégyenkezés nélkül a szemébe nézni, mindig az járt a fejemben, ennyi idős fejjel képes voltam egy vacak kendő miatt egy teljes délutánt átszomorkodni, átmérgelődni, hogy hogy lehettem ennyire figyelmetlen, hogy hagyhattam ott a padon, utána meg hogy ilyen ostoba dologgal hogy mehettem oda hozzájuk, igen, ez tényleg ostoba dolog, nem úgy, mint Bence balesete, még ha ő annak mondja is. Hol volt az én bajom az övéhez! Még akkor is, ha az a kendő kedves emlék volt, barcelonai barátnőm ajándéka, jó lecke nekem, hogy megtanuljam, semmi sem örökre a mienk, még a tárgyaink sem, még ha a birtoklásvágyunkat érthető módon jobban viselik is, mint az emberek.
Azóta Bence képviselt engem egy munkaügyi perben, amit meg is nyertünk, de nekem a végén már nem a per volt a lényeg, mert tudtam, hiába kötelezi a bíróság a munkahelyemet, hogy vegyenek vissza, én többet oda be nem teszem a lábamat, hanem inkább tapasztalat, mindaz, amit a per során emberi méltóságról és tartásról megtapasztaltam. Bence egy pillanatig sem élt vissza a helyzetével. Mosolygott rám, mikor a liftből kiszállva elindultunk a tárgyalóterem felé. Cercopis vulnerata, ezt mondta, ez afféle titkos jelszó volt közöttünk, a vérpettyes kabóca latin neve, mert miután meghatározta a bogarat, amit kimentett a vízből, nem akarta, hogy Szasza egy életen keresztül piszkálja, mert piszkálta volna, Szasza olyan, Bence gyerekkora óta ismeri, képes voltál egy dögbogárért adni a szabadságodat?, ezt mondta volna, ha meghallja, hogy egy közönséges Nicrophorus vespillo volt, ezért választotta inkább Bence a vérpettyes kabócát. Fekete is, két-két piros sáv is van kétoldalt a potrohán. Egy Cercopis vulnerata mégiscsak drámaibb színezetet ad a történetnek, nem igaz?, kacsintott rám, amikor először elmesélte, én meg szárazon nyeltem egyet, bólintottam, és átvillant bennem akkor, hogy veszek magamnak egy kendőt, de nem kéket, hanem más színűt, ha találok, pont olyan piros-fekete mintásat, mint amilyen a vérpettyes kabóca potroha.