Mondom, egy dongónak vagyok az áldozata. Előttem is úgy hat most az egész, mint egy nevetséges rémtörténet. Nem azért, mert most itt fekszem, a szívemen kötéssel, hanem az előzmények nevetséges, őrjítően nevetséges semmiségénél fogva.
Hallgassanak meg és ítéljenek. Igazán nem félek az örültségnek a gyanújától, bár meglehet, hogy nincs minden rendben idegeimben és agyamban. De ilyen mérvű idegességgel emberek járnak-kelnek, tesznek-vesznek, gyermekeket nevelnek, vagyont gyűjtenek, szóval élnek, egészen a normálisság keretein belül, legföllebb azt mondhatnám, az életkedv őrületével. De ez felfogás dolga, vagy egyébé, bánom is én! Most mindenesetre ennek jegyében akarom megértetni itt magam.
Hallgassanak meg és ítéljenek. Hiszen, ha így mondanám, hogy nem a dongónak vagyok áldozata, hanem annak, aminek ezeren és ezeren rajtam kívül, vagyis az életkedv csődjének, a megrokkanásnak, jótehetetlenségnek a küszködések rókatáncában — így is egészen megáll, sőt így áll egészen. Meguntam a nyomorgás legrosszabb fajtáját, a vasalt inges nyomort, és itt vagyok. Azaz, amit itt elmondok, csak a rövid folyamata, mikor a huzavonásos csődnél megperdül a dob.
Közvetlen előzmény tehát, hogy esedékes lett volna a lakásom bére, és soha még vele adós nem maradtam a háziaknak. Tudom, hogy rá vannak szorulva, és kínos, szörnyen kínos volna, még haladékot is kérnem tőlük. Szenvedtem tehát valósággal, hogy a háziaknak adós maradok a szobám árával, és nem jutott eszembe semmi, honnan teremtsem ki a pénzt. Nem jutott eszembe semmi, azt mondom, mert a lehetőség, hogy mi jusson eszünkbe mentségnek szorultságunkban, egészen furcsa. No persze, azért aposztrofálják versikékkel a Jóistent. „Ahol legnagyobb ínség — Ott a legközelebb…” és a többi.
Tersánszky Józsi Jenő: A halál dongója (részlet)