A menny kilép medréből, szennyes árján
felhők — felpuffadt angyaltetemek —
sodródnak és keringenek,
a süllyedő nap örvényébe bukva.
Álarcot vált a város, most a benne
kiterjedt űrt a villanyfény befutja,
s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran
pislog a végtelenbe.
Baka István: Szürkület
B. I.: Versek, Tiszatáj, 2003, 125.