A tizennyolcadik születésnapomon arra gondoltam, ha húszévesen sem lesz csajom, akkor vége, annyi, aki húszévesen szűz, az is marad. Alkalmatlan, tehetetlen, önfertőző szörnyeteg, gerince elsorvad, arcán ott a bűn, a gyengeség stigmája, leszokik a társaságról, nem megy ki az utcára, magányosan, nyomorultul végzi. Ez a tudat nem könnyítette meg a helyzetemet a laktanyában. Viszont jó terep volt szavak gyűjtésére, régi szenvedélyem folyamatosan kielégült. Memorizáltam, fecnikre írtam, tápos, gumi, dandár, rajcsúr, csak az első napok termése. A táposról először azt hittem, hadtápost jelent, a megvető hangsúlyból jöttem rá, hogy a tápos én vagyok. Tápos csirke, azaz nyamvadt, előfelvételis állomány. A középidős a gumi, pattog, mint a gumi, bejön a körletbe, kitépi a falból a kályhacsövet, szétszórja a kormot, tiszta ganéj itt minden, tíz perc múlva körletszemle.
A rajcsúr a laktanya melletti park, mondjuk, kimenőn fölszedek egy lányt a rajcsúron. Hamar kiderül, hogy nem szedek fel semmilyen nőt a rajcsúron, mert nem kapok kimenőt. Nem részesülök kedvezményben. Szabóval ellentétben én próbálkozom, de kérelmem, úgymond, összeegyeztethetetlen a szolgálat érdekével. Rácz főtörzs meg sem várja, hogy jelentsek. Tűnés, vagy szétrúgom a picsáját! Vagy csucsáját? Kihúzza a nevem a kérelemfüzetből, szakad a papír. Csucsa, ez is egy jó szó.
Rácz főtörzs szeme fehérje sárga, arca forradásos, a forradásokban nem nő szakáll, lehet, hogy a csontszövet is roncsolódott. Aknaszedő volt, felrobbant, állítólag egy repeszdarab vándorol az agyában. Húsz éve nem léptetik elő, mert elcsábított egy apácát.
Sok új szót kínált a katonai hierarchia is. Voltak a hallgató elvtársak (katonai főiskolások), a szivatásosok (továbbszolgáló hivatásos állomány), a polpityu (politikai tiszt), a parkettások (kemény váll-lapos főtisztek), és néha látogatóban egy-egy pizsamás (tábornok, nadrágján piros csíkkal). Főtörzs: fatörzs, alhadnagy: alhangya, és legalul vagyunk mi, kopaszok. Riadt szemű gyohabercik, elővett gecisták, cimmogó kopaszgyíkok. Akiknek a centije valahol Vlagyivosztok alatt csattog, az a papírból kivágott táposcenti.
Nem tudom, honnan jött ez a szógyűjtési mánia. Hároméves koromig nem szólaltam meg, hiába beszéltek, énekeltek, meséltek, kérdeztek, nem válaszoltam. Bólogattam, dünnyögtem, grimaszoltam, testbeszéd, az orvos azt mondta, türelem, majd kialakul. A szoba közepén játszottam egy paprikajancsival és egy műanyag katonával, verekedtek, dzs!, dzs!, anya beszólt, hogy kérek-e vajas kenyeret. Nem válaszoltam. Kiment a szobából. Körbenéztem, sehol senki, kezemben két bábu. Azt mondtam, bohóc, és fölnevettem. Anya úgy hallotta, bohót. Később, ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, bohóc vagy katona.
Garaczi László: Arc és hátraarc, Magvető, 2010, 5–7.