Ott gurnyasztott képzeletben az avilai Szent Terézről elnevezett, sárgára festett gótikus templom tornyának tetején, és nem mert újra megszólalni, mert úgy érezte, minden egyes szóval kifújt levegő végleg elveszik, és tudta vagy legalábbis tudni vélte, hogy minden ember csak egy bizonyos mennyiségű oxigénkészlettel rendelkezik. Nem mert újra megszólalni, hallgatni viszont képtelen volt, mert azt is tudta vagy legalábbis tudni vélte, hogy amíg beszél, addig nem hal meg. Mert nem számít a szív meg a tüdő meg a légzés meg az agy, csak a hangzó szó az érdekes. Mert ha beszél, akkor él. Amíg hallja a saját hangját, nem halott. Persze, hogy színlel. Úgy tesz, mintha neked akarna sorsot, biográfiát, nevet adni, miközben iszkol a halál elől, iszkol hozzád, mert mióta már, hogy nem vagy. Nem neheztel érte, de azóta tönkrement a légzése. Képtelen annyi levegőt egyszerre beszívni, hogy mondatokban beszéljen. Minden hang széttöredezik a torkában. Miért nem szólalsz meg te, perelt néha, dacos pillanataiban. És persze jól tudta, ugyanolyan képtelenség lenne ez, mintha egy angyal szólna.
Az angyal egykedvűen üldögélt a meredek árokpart peremén, és bámulta a mozdulatlan, zárt ég alatt fekvő bábukat. Miként az angyaloknak, nekik sem volt szükségük levegőre. Így sem megszólalni, sem mesélni nem tudnak. És ha tudnának, akkor is csak azt lennének képesek elmesélni, amit ismernek a történetek. Milliárdféle módját az átkelésnek termeken, városokon, országokon, tengereken. Milliárdféle arcát az alvilág keretlegényeinek. Milliárdféle szavát a madárként tollruhát viselő őröknek, a vetkőztetésnek, míg végül eljutnak a hetedik terembe, a hetedik városba, a hetedik országba, a hetedik tengerre, a hetedig fedélzetre, és anyszült csupaszon belefektetik őket a mészbe, ahol aztán mindannyiuknak megkelhet a hómelle, alabástrom hasa, mint a kovász. A történetek mindezt jól ismerik. De menten elfúlnak, bármennyi levegő legyen is még a tüdőben, ha a nyers hús tudását kellene átfújni a dermedt szálakon. A bábuk tudását, amiről csak a hús tud, a zsigerek. A néma hús, amin keresztül emberek vagyunk. Ha megskalpolnak, hiszen így tesznek itt mindenkivel, ha egy csontfejű, vak szolganő kiveszi a szemedet, hiszen így tesznek itt mindenkivel, ha elveszik minden ékességedet és nyomorúságodat, hiszen így tesznek itt mindenkivel, és úgy fosztják meg vázadat a hústól, mint a madárt a tollától, nincs már mivel szólni, nincs útja levegőnek, csak a bábuk tudása marad. És ahogy ezek nem élednek meg soha, ugyanígy nem éled meg az, amit tudnak. Miről meséljen akkor? Hogyan szólaljon meg? Ha kivennék a földből, és csinálnának a vázba új járatokat, és átfújnák rajta a levegőt, és újra szerelnének hozzá érzékeny berendezéseket, miféle hangok szólnának? Akarnád tényleg hallani? Az angyal komoran nézett maga elé, próbálta elgondolni, amire magában, angyalként képtelen lett volna, és szerette volna fölismeri a tőle alig két testhossznyi távolságra fekvő bábut. Próbálta fölismerni benne a testet, a testét, ahogy ott fekszik alatta, hanyatt, bal karja és keze enyhén a csípő alá szorulva, jobb karja könyökben behajlítva, mintha nyúlni akarna, kapaszkodni felé és belé, de a kéz nem éri el, még megpillantja szemében a visszavonhatatlanságot, a száguldást, a megsemmisülést, a teljességet érintő, mindent kizáró magányt, a leváltságot, tovább azonban nem tudta követni, sem akkor, sem most.
Amikor az angyal letelepedett a meredek partoldal peremén, végignézett a nyitott földteknő tetején és végül megállapodott a tekintete a lába alatt elnyúló testen, pontosan tudta, még angyal létére sem teljesítheti az angyalok eredeti küldetését, hogy fölhozza a számára kijelölt lelket a felszínre. Ha valakitől elvették a haját, a szemét, üregeit agyaggal és iszappal töltötték föl, senki fia nem hozza föl többé a felszínre. A rábízott lelket azonban nem az angyali nyilvántartásban osztották rá, hanem még emberként vette magára. Pusztán angyalként esetleg felmenthette volna magát, hiszen az angyalok bármit megtehetnek, így viszont semmi lehetősége nem volt a kerülésre. Vagy folytatódni tud benne a cselekedet, vagy megszűnik a folytonosság, és megáll a világ. Nem hagyhatja tehát ott. Nem a világért, mi dolga azzal, hanem a megszakadt mozdulatért, ahogy a másik abban a pillanatban könyökben behajlította a jobb kezét, és felé nyúlt.
Amikor még nem volt angyal, azt gondolta, hogy a tárgyak megőrzik az érintéseket. Ahogy megőrzik pillanatokra, percekre a test, a bőr melegét. Azt képzelte, hogy az érintések tárgyakba áramló nyoma soha nem bomlik el. Akkor sem, ha a tárgyak elbomlanak, hiszen azok is csak valamivé lesznek, és ezzel együtt az érintések nyoma is valamivé lesz. Akkor gondolt erre először, amikor a folyó partján feküdt egy pokrócon, hason, és a fejét a homloka alatt összekulcsolt kezén nyugtatta. Talán megrezzent fölötte a levegő, vagy meghallotta, ahogy a közelében összekoccantak a homokszemcsék, mindenesetre kissé oldalra fordította a fejét, és fél szemét résnyire nyitva, oldalra lesett a karja alól. A pokrócra egy hosszúkás árnyék esett, alig sötétebb, mint az anyag színe. Egy ideig nézte az árnyékot, aztán lehunyta a szemét, és bizonyos volt benne, hogy az árnyék nyoma most már örökké ott marad az anyagban. És éppen így minden pillantás vagy a bőr érintésének nyoma. És ettől, ezáltal él, lélegzik a világ. Mert mit érne magában az oxigén és a fény? Merő pusztaság lenne az egész, nem több. Üres gázhalmaz. Így viszont még a legparányibb atom is csupa élet. És azt gondolta, hogy csak be kell pólyálni a halottakat a pokrócokba, vásznakba, szövetekbe, meg kell érinteni őket az eleven tárgyakkal, és akkor azok is megélednek. De miért gyilkol akkor a mész? Miért a kéz, az élettel milliószor érintett? Nem értette, aztán már nem akarta érteni, egyáltalán nem akarta, legyen inkább angyal, csak ne kelljen értenie. Őt azonban nem hagyhatja lent, furkálódó férgek nyüzsgő tengerében, a gáztól hullámzó föld mélyében, a sár- és iszapzabálók gyülevész seregében. De se szólítani, se érinteni nem tudja, hogyan hívja, ébressze akkor? Az angyal, két kezét letámasztva maga mellett a földre, lassan előretolta magát, és óvatosan lecsúszott az árokba. Repülni nem repülhetett, hiszen nem volt honnan elrugaszkodnia, de ki tudta szűrni a súlyt magából, hogy ne nyomja, törje meg az alatta fekvő bábukat. Amikor újra kinyitotta a szemét, már nem látta az árnyékot. Fölállt és tett néhány lépést a folyó felé. Az, akié a pokrocra vetülő árnyék volt, a partoldalon hevert, fehér, meleg homokban. Hanyatt feküdt, ruhátlanul, mint a bábuk. Leereszkedett hozzá, és azt kérdezte, odafekhet-e mellé. Persze, mondta a másik, és bámulta tovább az eget. Majd azt kérdezte: Mit gondolsz, lehetnék én is angyal? Az angyal, vagyis az, aki akkor még nem volt angyal, hosszan hallgatott. Végül azt mondta: Persze, te is lehetsz angyal. De akkor egy angyalnak emberré kell válnia. Ez a szabály. Hogy ne billenjen meg az arány. Előbb persze mesélned kell neki az emberről, mert az angyalok nem ismerik a levegő súlyát. Nem tudják, hogy milyen érzés élni. Ugyan ők is élnek, az viszont az angyalok élete, nem az emberé. De szeretnék tudni, milyen érzés emberként élni. Hiába voltak egykor emberek, persze nem mindegyik, azok viszont csak üres figurák, papírmaséból, vattából, limlomból tákolt semmiségek, amikor angyallá váltak, szétfoszlott bennük az emlékezet, hogy repülni tudjanak. Ha még mindig emberek lennének, persze nem azt akarnák tudni, hogy milyen az élet, hanem hogy milyen a halál. Nem azt kérdeznék, hogy látható-e a szél, hallható-e a csend, tapintható-e az árnyék, milyen íze van a fénynek, hanem hogy milyen íze van a földnek. Milyen az, ha a föld kenődik szét az ínyen, gyökerek csiklandozzák a meztelen szemgolyót, hangyák hordják szét a hajszálakat. Érződik-e ott lenn a virágok, fűszerek illata? Döngenek-e a bányák, hallható-e a fű serkenése, millió szorgos bogár sürgés-forgása? Vannak-e lent is nappalok és éjszakák? Merre mennek a test nedvei, ha a csatornák összenyílnak? És egyáltalán: van-e ott lent és fönn, vagy csupán a végtelen, ismeretlen anyagból sodort síkság? Ha még mindig emberek lennének, ilyesféléket kérdeznének.
Az angyal óvatosan végignyúlt a másik mellett, és bámulta az eget, az őszi égboltot, ahonnan érkezett. Nem volt benne semmiféle vágy, ahogy nem volt a másikban sem, se a körülötte, alatta rétegződő bábukban. Mindannyiuk vágyát felszippantotta a fekete látomás, és a belőle kilobbanó fény. Az őszi égboltból ereszkedett alá, mert föl kellett szállnia, mert elsüllyedt a föld alatta. Belesüllyedt a vízbe, a víz a tűzbe, a tűz a levegőbe, a levegő az éterbe, a sápadt holdat pedig finom füst takarta. Így bolyongott derengésből derengésbe, mígnem hirtelen négy félelmetes hangot hallott egymás után. Hegyek omlását, tenger robajlását, tűzvész zúgását, egek ezerszeresen visszhangzó dörgését. Rettenetesen megrémült, és futni kezdett a semmiben. Lábai alatt, mintha csak a talpával hasítaná föl az űr kérgét, vörös és fekete szakadékok nyíltak meg. Kitárta két karját, és csapkodni kezdte a körülötte örvénylő, kormos esőt. Nem tudta, hogy emelkedik-e vagy süllyed, csak azt érezte, hogy leoldódik teste a súlyáról, és könnyen, ellenállás nélkül repül. Hamarosan elcsendesedett a vihar, megvirradtak a fények, és már nem is repült, csak siklott a bársonyos fényben. Ekkor vette észre az avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárgára festett templomot. Körberepülte néhányszor a magas tornyot, aztán leereszkedett a gerincére. Délkeletnek fordult, és nézni kezdte az utcákat, épületeket, imbolygó árnyakat. Nézte a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, nézte az arcukat, a mozdulataikat, de nem volt benne semmiféle vágy. És akkor sem volt benne vágy, amikor megpillantott téged. Vágy nélkül egyenesedett föl, rugaszkodott el a torony gerincéről, ellenben a leghevesebb vágy sem tudta volna visszatartani. Repült, és oly könnyen haladt, ahogy a víz ömlik a vízbe.