Írtak régebben is, mostanság is — persze ezek nem irodalomtemető Szent Orpheuszok és Kételkedő Hugók! — olyan könyvecskéket, melyekben a főhős századokon át él, él tovább — van olyan is, aki egyenesen örökké („csau, Virginia! csau, Simone de!” — zörgeti bohócsapkáját IX. Benedek educatus udvari bolondja — a gazdája úgyis drága dementia, úgyse ért egy szót se az efféle csörgőtarajos rikkantásokból). A páholy Palmürája lehetne ilyen „örök Bizánc” örök megtestesülése. Hangoljuk hát őt is, magunkat is a játékba. Belső arcképe, Bizánc történelmétől terhelt méhe és psychéje ott van bőre alatt (hogy lehet valami egyszerre csúszós és bársonyos, elefántcsont és moha?).
330. május 11-én óriási ünnepségek kíséretében megszületett: Konstantin Városa (Bizánc). vissza Palmüra ördögi és könnyező mosolyában ezek a jelenetek is ott tükröződnek, búcsúznak és szivárványként meghalnak: a városszentelés (hogy lehettek ilyen értelmetlenek az értelmes rómaiak?): igazi „görögtűz” volt — papok, katonák, keresztények és pogányok, kegykönyörgő zsidók és indiai követségek, talán állatok és kurjongató csillagok is — „a világtörténelem legnagyobb fordulópontjáról” trombitáltak, szavaltak — minden istenek Panthéonjai forogtak, a teológiák farsangzsinatokat (szaturnáliák) tartottak. A részeg „Oh Legnagyobb Ah Fordulatból” (volt már ilyen, nem? — régi repertoárokba is be-becsempészve, mint műsoron kívüli, leglaposabb, leggyengusabb szám), aztán másnapra vagy máshónapra (végre érthető!): Bizánc egy hajszálnyit sem különbözött a régi Rómától — ment az itáliai büdös bürokratikus verkli tovább és a megszokott, „pax romana” kutya-bilétával ellátott hitleri hipermilitarizmus.
Szentkuthy Miklós: Szent Orpheusz breviáriuma III., Magvető, 1974, 347.