Mai magyar kaleidoszkóp

Eredetileg a Drámaírói Kerekasztal kezdeményezésére, különböző helyszínek közt rotáló eseményként indult a kortárs magyar drámák éves szemléje, mely Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt eresztett gyökeret a debreceni színházban. Az évek során a DESZKA fokozatosan távolodott, mára pedig teljesen elszakadt a Drámaírói Kerekasztaltól, így a válogatás is átkerült a debreceni teátrum Művészeti Tanácsának kezébe. Intézményi szinten a DESZKA első tíz éve a Drámaírói Kerekasztaltól való leválásról és országos szinten is meghatározó színházi eseménnyé válásáról szólt, mindez természetesen az itt bemutatott előadásokon és szakmai programokon is nyomot hagyott. Változtak a válogatók és válogatási szempontok, a szakmai beszélgetések hozzászólói, és ezzel együtt tágult a kortárs magyar dráma fogalma is.

Eredetileg a Drámaírói Kerekasztal kezdeményezésére, különböző helyszínek közt rotáló eseményként indult a kortárs magyar drámák éves szemléje, mely Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt eresztett gyökeret a debreceni színházban. Az évek során a DESZKA fokozatosan távolodott, mára pedig teljesen elszakadt a Drámaírói Kerekasztaltól, így a válogatás is átkerült a debreceni teátrum Művészeti Tanácsának kezébe. Intézményi szinten a DESZKA első tíz éve a Drámaírói Kerekasztaltól való leválásról és országos szinten is meghatározó színházi eseménnyé válásáról szólt, mindez természetesen az itt bemutatott előadásokon és szakmai programokon is nyomot hagyott. Változtak a válogatók és válogatási szempontok, a szakmai beszélgetések hozzászólói, és ezzel együtt tágult a kortárs magyar dráma fogalma is.

Diggerdrájver (fotó: Gordon Eszter)

Az idei program összeállítására — amit leginkább a migráció és a női sorsok megjelenítése tematizált — különösen igaz volt, hogy alaposan átértékeltette velünk, mi is számít kortárs magyar drámának, és kinek a tollából születhet színpadi szöveg. E tekintetben Magyarországon különösen progresszívnek mondható a Diggerdrájver (Örkény István Színház, Budapest), amely egy Angliában dolgozó markológép-kezelő Diggerdriver néven írt blogjából született. Bagossy László rendező és a főszerepet alakító Epres Attila szerkesztette a blogbejegyzéseket, és az előadás végül 48 passzusból állt össze kerek egésszé. Bármennyire hihetetlenül hangzik, se át nem írták, se hozzá nem toldottak a Diggerdriver által írtakhoz. A szövegek kellően sűrítettek, bár nem egyaránt érdekesek, mégis magukban hordozzák az idegenbe szakadt munkásember kinti életről, fogyasztói szokásokról szerzett benyomásait, a munkalehetőségről és munkamorálról való elmélkedéseit, a megélhetés és a honvágy, a kivándorlás és az új élet összes kettősségét. Igazi XXI. századi magyar népmese a Diggerdrájver története, nem véletlen, hogy az ismert mesesorozat furulyán megszólaló dallama és az idegenben iskolát kezdő kisfiú meséje is erre utal az előadás végén, ami némileg elüt a korábbi hangnemtől, de kétségtelenül sommás befejezés. A kisfiú magyarul kezdi a mesét, amibe egyre több angol szó keveredik, az apa először még ki-ki igazítja, de aztán feladja, végül a fiú angolul, mégpedig kifogástalan angolsággal fejezi be a történetet. (Nem véletlen, hogy a család szerepére kétnyelvű családot kerestek az alkotók.) A gyerek már angolul mesél, a rajz, amit az előadás közben készít, a Big Bent ábrázolja. Ez a család már nem jön vissza, pedig „csak havi ötvenezer forinttal kellett volna több az itthoni élethez”. Egyszerű szöveg, személyes élmények, benyomások sora minimális díszlettel és kellékkel a Diggerdrájver, nincs benne drámai szituáció, konfliktus, moralizálás is csak kevés. Ez maga az élet, ami annyi külföldre költözött magyarnak az élete is egyben. Az idegenbe szakadt melóst megformáló Epres Attila a közönséggel szembenézve mondja a történetet, teljes átlényegüléssel, végtelenül lecsupaszított színészi eszközökkel, hogy egy pillanatig se érezzük, egy színész beszél hozzánk, az őt körülvevő szűk családi kör pedig még inkább erősíti az idegenbe szakadtak magányát, társasági életük beszűkülését.

A te országod (Fotó: Kővágó Nagy Imre)
A te országod (Fotó: Kővágó Nagy Imre)

A munkásperspektívából ábrázolt munkáslét jelenik meg a Tar Sándor novelláiból Keresztury Tibor által színpadra írt és saját írásaival kiegészített A te országodban (rendező: Horváth Csaba, Forte Társulat, Budapest) is. Tar a vidéki munkásélet kiváló ismerője, a perifériára szorultakról írt történeteit a fizikai színháznak nevezett Forte Társulat vitte színre erőteljes és hatásos színpadi megoldásokkal. Szuggesztív képekből, gondosan megkoreografált mozgásból és töredékes szövegekből áll össze a nyolcvanas évek körüli munkáslét tablója, a kisemberek története, akik annak a kornak és a rendszerváltásnak is az igazi vesztesei voltak.

Egyasszony (Fotó: Takács Attila)
Egyasszony (Fotó: Takács Attila)

Személyes élményből, először egy blogbejegyzésből indult, később könyv formájában ismertté vált vallomásból született az Egyasszony színpadi változata (író: Péterfy-Novák Éva, színpadra alkalmazta: Tasnádi István, rendező: Paczolay Béla, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása). A konfliktusok nélküli, tragédiák sorozatát bemutató történet monodráma formájában a debreceni származású Tenki Réka tolmácsolásában szólal meg. Veszélyes mezsgyén lépked az Egyasszony, mert minden pillanatában megrendítő és tragikus, akkor is, ha ezt éppen humorral próbálja oldani. A női passiótörténet kapcsán felmerült a kérdés a szakmai beszélgetésen, hogy el lehet-e választani az esztétikumot a megrendüléstől, a melodrámai elemeket a tényektől, vagy legalábbis lehet-e arányt találni közöttük. Az arányok megtalálásában kulcsszerepe van Tenki Rékának, aki a naiv fiatalság felhőtlen öröméből megrendítő események sorozatán keresztül a néző szeme láttára érik asszonnyá. Míg a Diggerdrájver teljesen híján van a drámai helyzeteknek, az Egyasszony minden pillanatát a megrendítő drámaiság hatja át. A Diggerdrájver és az Egyasszony személyes vallomásai közötti párhuzam minden látszólagos különbözőségük ellenére az ismerősség-közismertség általuk kiváltott érzésében érhető tetten. Nem véletlenül, hiszen az itt hallható önvallomások messze túlmutatnak a személyes élettörténeteken, az egész magyar társadalomról festenek kórképet. A blogolás természetéből fakadó önvallomás a színpadon megjelenítve mindenki történetévé válhat, így a legszemélyesebb élmények és belső gondolatok a sokkal általánosabb valóság megjelenítői lehetnek. Ez az emberközeliség, őszinte kitárulkozás teszi annyira átélhetővé az említett két történetet, és igazolja Spiró György egy korábbi DESZKA fesztiválon elhangzott gondolatait, miszerint „csak a kortárs magyar dráma képes visszaadni azt, hogy hogyan is élünk, és mi az a valóság, ami körülvesz és áthat minket”. Az alkotók pedig fogékonyak az aktualitásokra, egyre inkább személyes tragédiákra vagy egy-egy tragédia személyes nézőpontból való ábrázolására összpontosítanak, ahogy például korábban többek közt az East Balkánban (író: Tasnádi István, rendező: Vidovszky György, Bárka Színház) is láthattuk. Hogy ez a blogok felé való elmozdulás a drámaírás válságát jelentené-e vagy inkább kreatív és szükségszerű megújulás, a kor szelleméhez való igazodás, azon sokáig lehetne vitatkozni, de igazán majd hosszú évek távlatából visszatekintve dől el.

Ernelláék Farkaséknál (Fotó: Citrovszky Balázs)

A migráció, a Magyarországról elvándorlás, a kinti élet, az esetleges hazajövetel, a csalódottság, de az anyaság, illetve a szülő–gyerek-kapcsolat is megjelenik a Két nő című álomjátékban (író és rendező: Kárpáti Péter, Trafó – Füge Produkció – Titkos Társulat). Ugyanezt dolgozta fel jóval emlékezetesebben Hajdu Szabolcs is az Ernelláék Farkaséknál (rendezte: Hajdu Szabolcs, Maladype Színház, Budapest) című előadásban. A Halász Péter által elindított lakásszínházi hagyomány Pesten jelentős múltra tekinthet vissza, és számos követőre lelt, Debrecenben viszont még csak alig pár hónapja nyílt hasonló, mely Hajdu Szabolcs rendezésének is otthont ad. A Piac utcai nagy belmagasságú, tágas polgári lakás hétköznapi, intim közelségbe hozza a mondatok és a társuló gesztusok természetes spontaneitását, ami miatt gyakorta improvizatívnak tűnik az előadás. Hajdu Szabolcs a szakmai beszélgetésen elárulta, hogy bár valóban improvizációkkal álltak neki a próbafolyamatnak, hamar kiderült, hogy ez a megoldás óhatatlanul is a klisék felé viszi a dialógusokat. Ahhoz, hogy mindaz, amit a színen látunk és hallunk, a maga hétköznapiságában működni tudjon, gondosan megírt dialógusokra és pontos rendezői instrukciókra volt szükség. A történet szerint egy kisgyermekes házaspár, Farkasék (Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya, a gyereküket Gelányi Imre alakítja) gyermeknevelés feszültségeivel teli mindennapjait forgatja fel az asszony testvérének, Ernellának (Tankó Erika) és családjának (Szabó Domokos és Szilágyi Ágota) érkezése. Ernelláék külföldön próbáltak szerencsét, de Skócia számukra nem volt marasztaló, így rokonaiktól remélnek átmeneti szállást. Rövid ott-tartózkodásuk alatt sok féltékenység, feszültség, rivalizálás kerül felszínre, emellett pedig mindkét családban láthatók a repedések a házastársi kapcsolatban, de a szülő–gyerek-viszony is problémákkal terhelt. Az Ernelláék Farkaséknál című előadásban életszerű szituációkat látunk a középosztály mindennapjairól és gondjairól. A díszletek, jelmezek és technikai megoldások hétköznapisága és visszafogott használata, valamint a lakásszínház bensőséges tere is a látottak köznapiságát erősíti.

Exodus (Fotó: Molnár Edvárd)
Exodus (Fotó: Molnár Edvárd)

Több darabban is megjelent napjaink legégetőbb problémája, a menekültválság. Példa erre a Parti-Nagy Lajos által írt mesedarab is, a Maya hajója (rendező: Fodor Tamás, Stúdió K Színház – tatabányai Jászai Mari Színház – Népház). Ami a Maya hajójában csak röpke utalás, az az EXODUS (írta és rendezte: Tolnai Szabolcs, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka) esetében a vezérfonal. Az igencsak provokatív, rendhagyó színházi élmény rögtön az érkezéskor kizökkenti a nézőt komfortzónájából. Jegyszedők helyett rendőrruhába öltöztetett színészek vesznek ujjlenyomatot mindenkitől, majd partra vetett menekültekként terelik a közönséget a színpadra, az odavezető utat pedig megcsonkított testeket mintázó műanyag bábuk szegélyezik. Zavarba ejtő már eddig is, de még koránt sincs vége a néző megpróbáltatásainak. A színpadon fürdőruhás, látszólag barátságos olasz pár fogadja a „menekülteket”, érdeklődésük és segítőkészségük persze csak addig tart, amíg senki sem óhajt országukban megtelepedni. Ennyire talán még nem vártuk, hogy végre letereljenek a színpadról és elfoglalhassuk a helyünket, de a nézői próbatételek tovább folytatódtak. Húsdarálóban ledarált ember, a kiszolgáltatott és kényszerű meztelenség vagy a színpad szélére felhúzott kerítés, ahonnan a vidáman teniszező és pezsgőző jóléti társadalmat megjelenítő színészek kedvükre heccelhetik a zavarban lévő, továbbra is a menekültek pozíciójába kényszerített közönséget. Az előadás képileg, hangeffektusaiban is rendkívül intenzív, egyszerre performansz és videoklip jellegű, emellett számos utalással teli. Mózes első könyve, Jelenések könyve, Orfeusz története, Kafka és maga a címadó Exodus is jól látható inspirációként szolgált, de a szöveg és az ettől elvonatkoztathatatlan látvány a színészekkel folytatott szabad asszociációs gyakorlatok során öltött végleges formát. Az előadás talán a legnehezebbre vállalkozott, olyanról beszélt, ami időben és térben ennyire közel van, megannyi ellentmondást hordoz és indulatot vált ki. Ennél felkavaróbb, a nyugalom megzavarására alkalmas jelenetekben bővelkedő előadást aligha találhattak volna a válogatók, és a hatást csak fokozta, hogy egy technikai csúszás miatt majdnem éjfélre tolódott az előadás kezdése.

Az Olaszliszkai (Fotó: Domolki Dániel)

Az eddig említett előadások jól példázták a személyes forma és a nagy társadalmi traumák találkozását, ami Az Olaszliszkai (író: Borbély Szilárd, rendező: Máté Gábor, Katona József Színház, Budapest) című, több forrásból dolgozó előadást is jellemezte. Borbély Szilárd személyes tragédiája, szülei meggyilkolásának története adja Az Olaszliszkai keretét, melyben Fekete Ernő jelenik meg az író szerepében, hogy a nézőtérnek háttal, egyes szám első személyben meséljen a gyilkosság és az azt követő nyomozás részleteiről. Mindez csak bevezető Borbély Szilárd Az Olaszliszkai című drámájához, melyben szintén Fekete Ernő játssza az áldozatot, a címadó falun két kislányával (Pálmai Hanna, Mészáros Blanka) keresztülhajtó tanárembert, aki véletlenül elsodort egy út szélén labdázó kislányt. A kislánynak nem esett baja, de a feldühödött falu a lányai szeme láttára lincselte halálra a férfit. A lincselést követő tárgyalás felidézéséhez a Katona előadása nem Borbély szövegét használja, mivel az túl filozofikus és bővelkedik a teológiai fejtegetésekben, hanem a vádnak és a védelemnek a tényleges lincselési per tárgyalásán elhangzott érveléseit eleveníti fel. A görög drámák mintájára megjelenik itt is a kar (Pálos Hanna, Borbély Alexandra és Pelsőczy Réka), de a darabban figyelmet kap a kelet-európai vidéki zsidóság fokozatos eltűnése is. A díszlet (Cziegler Balázs munkája) is hasonlóan telített, a háttérben Olaszliszkáról vetített képek, az előtte felhúzott dombormű pedig történelmünk relikviáit mutatja. Mind a téma, mind a megközelítése kellően komplex, ahogy azt már néhány évvel ezelőtt szintén a Katona József Színház által a DESZKÁn is bemutatott Cigányokban is láthattuk (író: Tersánszky Józsi Jenő és Grecsó Krisztián, rendező: Máté Gábor). Az Olaszliszkainak sem aktualitása, sem komplexitása nem vitatott, az előadás is ehhez mérten telített, de ez esetben a kevesebb több lett volna, mind látványban, mind szövegben, mind színészi játékban. Ez utóbbi fenntartás alól az egyik vádlottat megformáló Tasnádi Bence alakítása jóformán az egyetlen kivétel.

A nyugalom (Fotó: Adi Bulboaca)

Bartis Attila a kortárs magyar irodalom egyik legdivatosabb írója, Nyugalom című regényének színpadi változatát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata készítette el Radu Afrim rendezésében. Mint kiderült, a román rendező nagy rajongója a románra is lefordított regénynek, éppen ezért ragaszkodott hozzá, hogy háromórás, leleményes díszlet- és látványvilágú (díszlet: Adrian Damian) előadásának ez legyen az alapja, és ne a regényből írt színmű, az Anyám, Kleopátra, ami Garas Dezső Nemzeti Színházban bemutatott rendezésének, illetve az Alföldi Róbert által rendezett filmnek a kiindulópontját is adta. Afrim, aki idén harmadik alkalommal tért vissza a DESZKÁra, a Marosvásárhelyi társulat, valamint Bartis regényének népszerűsége miatt A nyugalom a fesztivál legjobban várt előadása volt, ami azonban mégsem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket. Bartis regénye könnyedén viszi magával az olvasót, színpadon viszont nem hat olyan gördülékenynek az ebből készült szöveg és ezáltal a cselekmény sem. Az adaptációs nehézségeket a több színváltásra, szimultán cselekményvezetésre is lehetőséget kínáló díszlet segít áthidalni, ami viszont nem könnyíti meg a színészek dolgát, akik így képtelenek megfelelően bebeszélni a teret: például az Esztert alakító Kiss Bora szavai néha egyáltalán nem hallhatóak. A tekintélyes mennyiségű szöveg közé Afrim, ahogy azt már Az ördög próbájában is láthattuk tőle, asszociatív zenés játékokat iktat be. Bármennyire ötletesek és szórakoztatóak is ezek, Bartis szövegével együtt közel háromórásra nyújtják a szünet nélküli előadás játékidejét, alaposan próbára téve a nézőt. A számos réteggel bíró A nyugalom figyelemreméltó rendezői és színészi teljesítmény, de erről az előadásról is ugyanaz mondható el, mint Az Olaszliszkairól. A kevesebb itt is több lett volna. Az ötletes díszlet mellett Afrim rendezésének legfőbb vonzereje a rendkívül erős marosvásárhelyi társulatban, különösen B. Fülöp Erzsébet és Bányai Kelemen Barna játékában rejlik, de mindenképp ki kell emelni a szerepeket játszi könnyedséggel váltogató Galló Ernőt is.

Helló, doktor Mengele! (Fotó: Czinzel László)
Helló, doktor Mengele! (Fotó: Czinzel László)

Az idei DESZKÁn kisebbségben volt a kifejezetten drámaformában napvilágot látott forrásmű. Ezek egyike Spiró György 2015-ben az évad legjobb magyar drámája címmel kitüntetett, de Magyarországon eddig be nem mutatott Hello, Doktor Mengele! című műve volt. Spiró drámája remekül megírt, sziporkázó, de színpadon szinte előadhatatlan szöveg. Nem is vállalkozott rá eddig más, csak felolvasószínházi formában mutatták be korábban a POSZTon, de talán nem is a színház, sokkalta inkább a film lenne a megfelelő forma számára, mivel oly sok helyszín és szereplő váltakozik benne, az időbeli ugrásokról nem is beszélve. A cselekmény Argentínában, egy magyar szalonban kezdődik az ötvenes évek tájékán. Az ottani magyar kolónia tagjai érdeklődéssel figyelik a televízióban, ahogy Lénárd Sándor megnyeri a Bach-vetélkedőt. Lénárd igazi polihisztor volt, aki a fasizmus elől menekült Brazíliába, ahol egy hírnévre és busás jutalomra áhítozó „oknyomozó újságíró” arra a következtetésre jutott, hogy az orvos, író, zenész, műfordító és költő Lénárd nem más, mint a hírhedt náci orvos, doktor Mengele. Lénárdnak élete végéig nem sikerült ezt lemosnia magáról. A sors különös fintora, hogy az igazi Mengele nem messze tőlük, saját nevén élt, a Buenos Aires-i német konzulátustól kapott német útlevéllel és a környékbelieken továbbra is folytatta orvosi tevékenységét. A 25 (!) szereplős darabban mindenki valós személy, akiket a szerzői szándék szerint más-más színésznek kellett volna játszania, de ez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával kivitelezhetetlennek bizonyult, így gyakoriak az előadásban a szerepkettőzések. A játéktér sem szokványos, koncentrikus körök uralják a színpadot és a színészek között foglalnak helyet a nézők is. Hol itt, hol ott tűnnek fel a szereplők az izgalmasan kialakított térben, ahogy a 2010-es DESZKÁn Háy János A Gézagyerek című darabjának feldolgozásánál is megtapasztalhattuk (író: Háy János, rendező: Bérczes László, Szabadkai Népszínház). Szép számú szereplő, változatos helyszínek, a társasági beszélgetések közben elejtett nevek tömkelege, politikai utalások és késleltetett poénok jellemzik a darabot, amiből elsőre képtelenség mindent felfogni, az előadás tempója, gyakori helyszínváltásai, szerepkettőzései pedig aligha könnyítik meg a befogadást. A DESZKÁn nehezítette a helyzetet, hogy a színészeknek nem mindig sikerült bebeszélniük a teret, és a színészi játék is sok egyenetlenséget mutatott. Ami viszont mindenképp velünk maradt, az a szöveg kimunkáltsága, a tények és a humor egyedülálló elegye, no meg, ahogy Térey János költő, drámaíró, a szakmai beszélgetések egyik felkért hozzászólója kiemelte: „az egész előadást átható bossanova-feeling”.

A sütemények királynője (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Pintér Béla kifejezetten saját társulatára írt darabjai az utóbbi időben önálló életre keltek, függetlenedtek a szerző/rendezőtől és társulatától. Két éve a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be a fesztiválon a Parasztoperát (rendező: Rusznyák Gábor), most pedig A sütemények királynőjét láthattuk, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendezőszakos hallgatójának, Markó Róbertnek a vizsgaelőadása volt. A rendezői vizsgafeladat egyúttal annak is újabb próbája, hogy Pintér darabja mennyire bizonyul életképesnek egy másik közegben. A karakterek ugyanis csak nagyjából vannak megrajzolva, Pintér saját színészei töltötték meg élettel azokat, ami kétségtelenül lehet előny, mert sok mozgásteret ad az utána következő rendezőknek és színészeknek egyaránt, de számos veszélyt is rejt magában. Különösen ilyen az örökösen részeg, megkeseredett anya (Bozó Andrea) szerepe vagy a brutális apáé (Bányai Kelemen Barna). A tér maga ház alakú, de falak helyett egy fémváz határolja el a színpad többi részétől. Ebben a leszűkített térben még jobban átérezhető a kényszerű összezártság, a családi tűzfészek pokla. Ez teszi továbbá lehetővé a valóság és a képzelet mezsgyéjén való időnkénti átlépést is, mivel a cselekményben a realizmus és a szürrealitás váltakoznak egymással. A tér már maga metaforikus, a népzenei elemek ezúttal inkább stilárisak, így nagyobb hangsúlyt kap a káosz és a brutalitás. Szétesőben lévő család szétesett emberekkel, megpecsételt sorsokkal a fémváz jelezte keretben — az összezártság fojtogató légköre ez, amit csak valami szürreális képes feloldani.

József és testvérei (Fotó: Trifusz Ádám)
József és testvérei (Fotó: Trifusz Ádám)

Ahogy a blogbejegyzések is teszik, ugyanúgy feszegeti a kortárs dráma fogalmát Jeles Andrásnak a József és testvérei (a szombathelyi Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös előadása) című, felnőtteknek szóló bábelőadása. A Parasztbibliából vett vaskos humorú történet kellő iróniával kezelt álarchaikus műnyelven elbeszélve, székelyesen megszólaltatva a profánt váltogatja az emelkedettel, ahogy a zene (Melis László és Lukin Zsuzsa) is a szakrális és a szekuláris határán egyensúlyoz. Különösen érett a gyermek narrátor, Grünwald Dávid szövegmondása, akinek zsenge kora ellenére ez a negyedik közös munkája Jeles Andrással. Árnyjáték (Jeles azonos című filmjéből átvett jelenet), különböző módon mozgatott bábokkal előadott bábjáték (különösen a halál figurája említésre méltóan ötletes, aprólékosan kidolgozott és páratlan technikával mozgatott) jelenik meg a színpadon rendkívül telített és sokrétű szimbólumrendszerrel, a keleti mesék világát vagy akár a japán no színházat idézve. „Mélységes mély a múltnak kútja.” (Thomas Mann, József és testvérei) — jutott eszébe Térey Jánosnak a színpadkép, elsősorban a középen kivágott kör kapcsán, ami sűrítette is a cselekményt, illetve terelte a néző figyelmét a különböző síkokra osztott játéktérben, de ezen kívül is sok játékra és még több olvasatra adott lehetőséget, valamint áthidalhatóvá tette a darab bonyolult időszerkezetéből adódó nehézségeket. Jeles rendezése olyan sokrétű, innovatív és oly leleménnyel használja a színházi és filmes eszközök széles palettáját, ahogyan azt az 1979-es filmjében, A kis Valentinóban tette. Minden kétséget kizáróan ez volt az idei DESZKA legkiemelkedőbb előadása.

Az, hogy a blogbejegyzések személyes hangnemében bemutatott traumák átmeneti trendnek mutatkoznak a kortárs drámaírásban, vagy a civilség és az internet hozta medialitás ilyetén megjelenése lesz a drámaírás új útja, meglehet, majd csak évek múlva kristályosodik ki. Addig viszont várhatóan sok változáson megy még keresztül maga a fesztivál, ahogy a kortárs valóság és annak megjelenítési módjai is. Egy biztos, mivel most úgy tűnik, drámaszöveg alapjaként bármi szolgálhat, ennek következtében pedig szinte bárkiből lehet szerző, ahhoz, hogy jó előadás szülessen, elengedhetetlen szükség van a dramaturgra, ahogyan határozott rendezői koncepcióra és a szöveg természetéből fakadó, ahhoz maximálisan alkalmazkodó színészi játékra. A DESZKA idei válogatásából kitűnt, hogy a kortárs mai dráma új irányzatában a személyesség, személyes hangvétel által jelennek meg korunk egész társadalmát érintő traumái. Az egyénen keresztül vezet az út a minket körülvevő valósághoz. Ahogy Mispál Attila film- és színházrendező, a fesztivál egyik kurátora is fogalmazott a DESZKÁval kapcsolatban: „itt letapogathatóvá válik a mai magyar valóság”. És jól kirajzolódik a kortárs drámák alapjául szolgáló szövegek műfaji sokszínűsége is.

Fotók:
Diggerdrájver: Gordon Eszter
A te országod: Kővágó Nagy Imre
Egyasszony: Takács Attila
Ernelláék Farkaséknál: Citrovszky Balázs
Exodus: Molnár Edvárd
Az Olaszliszkai: Dömölky Dániel
A nyugalom: Adi Bulboacă
Helló, doktor Mengele!: Czinzel László
A sütemények királynője: Szkárossy Zsuzsa
József és testvérei: Trifusz Ádám