A létezés igéi (1. rész)

Az angyalok nem írnak.Valószínűleg nem is beszélnek, sőt nem is gondolkodnak. Merthogy ők lesznek elgondolva. Így aztán angyal lett. Az avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárga, gótikus templom tornyán ült, délkelet felé fordulva, az Erzsébetvárossal szemben, két szegletkő közötti beékelődésben. Lógatta a lábát, és angyali közönnyel a házsorok közötti utcákat nézte. Amikor még nem volt angyal, akkor is többször így tett, csak nem éppen az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetején ücsörögve. Nézte az utcákat, a tárgyakat és a közöttük hullámzó, lengő, lebbenő burkokat, a fény és a levegő rezgését, a létezés szövetét, és a formán gondolkodott. A formán, mert meg akart szólalni, de nem tudta, szabad-e. Azt tudta, hogy a nyelvnek mindent szabad, de vajon neki szabad-e?

Az angyalok nem írnak.Valószínűleg nem is beszélnek, sőt nem is gondolkodnak. Merthogy ők lesznek elgondolva. Így aztán angyal lett. Az avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárga, gótikus templom tornyán ült, délkelet felé fordulva, az Erzsébetvárossal szemben, két szegletkő közötti beékelődésben. Lógatta a lábát, és angyali közönnyel a házsorok közötti utcákat nézte. Amikor még nem volt angyal, akkor is többször így tett, csak nem éppen az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetején ücsörögve. Nézte az utcákat, a tárgyakat és a közöttük hullámzó, lengő, lebbenő burkokat, a fény és a levegő rezgését, a létezés szövetét, és a formán gondolkodott. A formán, mert meg akart szólalni, de nem tudta, szabad-e. Azt tudta, hogy a nyelvnek mindent szabad, de vajon neki szabad-e? Milliószor belekezdett már, és mindahányszor menten elhallgatott. Például szégyenből, ahogyan szégyellte magát a „Medúza tutaja” előtt, ahogy ott állt a rettenetben, és azon kapta magát, hogy gyönyörködik. Vagy a hiábavalóság érzete miatt, hiszen mit tudhat a másik szava. Tudhatja-e szó az üvöltést, a hörgést, a sikolyt, a suttogást, tudhatja-e a testbe, a húsba fúlt szavakat, tudhatja-e a pusztán megélhetőt, de elgondolhatatlant. Pontosan annyiszor kérdezhetne rá a szavaira, ahányszor megszólalt. Pontosan annyiszor kérdezhetne rá az elnémulásaira, ahányszor elnémult. És pontosan annyiszor, ahányszor kérdez, adhatna bármiféle választ. Minden csupán a folytatásért van, hogy folytatódjanak a megszólalások, az elnémulások, a kérdések, a válaszok, hogy folytatódjon a folytatás. És mindegy a forma is, mert mindegyik forma csak azért van, hogy folytassa a formát, és mindegy a mindegy is, az egyetlen feladata, célja, értelme, jelentése úgyis csak a folytatódás. Az embernek azonban sosem elég a puszta folytonosság, és így mindent összevissza zavar, összevissza zavarodik. Az angyalok viszont nem ismerik a mértéket, így az elégséget, és persze az elégtelenséget sem. Gondtalan üldögélhetnek hát az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetején, nézhetik az Erzsébetváros utcáit, rázúmolhatnak egyik-másik kapualjra, boltbejáróra, mellészegődhetnek a sietős asszonyoknak, flangáló lányoknak, felpattinthatják a futkározó fiúk előtt guroló labdákat, mögé állhatnak a széttárt napilapba mélyülő, görnyedt hátú öreguraknak, kihallgathatják a bolt előtt összehajlók beszélgetéseit, beleleshetnek a nyitott tenyerekben lapuló kijelzők híreibe, vagyis tehetik az angyalok dolgát, és ha például egyikük, jelesül tényleg éppen az, amelyik az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetején ül, délkelet vagyis az Erzsébetváros felé fordulva, ezúttal azonban tekintetét az utcák és a házak fölött tartva, egyszercsak téged pillant meg irdatlan távolságban, mire rögtön megemelkedik, útnak indul, szárnyra kap, gondolkodás nélkül, hiszen miről is gondolkodna, ha a megpillantással a megpillantást kell folytatnia, az útnak indulásával az útnak indulást, a szárnyra kapással a szárnyra kapást, mert az angyalok is, miként az emberek, akár tesznek vagy nem tesznek valamit, az elvégzett vagy nem elvégzett cselekvést folytatják, csak nekik nem kell gondolkodniuk, mert elgondolják őket, és így, ha az ember már sehogy sem tudja folytatni a történetet, akkor nagy cselesen ők viszik tovább a szavakat, hogy ne maradjanak elintézetlenül a holtak.

Az angyal tehát lógázta a lábát, de még a földön tartotta a tekintetét, és bámulta a házsorok közötti utcákat, az épületek homlokzatát, az utcai szerelvényeket, a járműveket, a járdán és az úttesten lévő egyéb tárgyakat, mindenekelőtt azonban az embereket nézte, a férfiakat és nőket, a gyerekeket és a kamaszokat, az öregeket és a bénákat, a szépeket és a rútakat, a görbe hátúakat és a szálfatermetűeket, a csámpásakat és a sikkes járásúakat, a komorakat és a derűseket, a foghíjasokat és a gyöngyöző mosolyúakat, mindannyiukat nézte, de valójában csak a végtelen sorjázást figyelte, ahogy a lépés lépésbe olvad, a mozdulat mozdulatba, a gesztus gesztusba, ahogy mászik, ugrik, kapcsolódik, lopakodik, simul egymásba még a legapróbb miccenés is. Éppen úgy nézte, ahogy az emberek például a tengert nézik, nyugalmas közönnyel, egyre tovább- és továbbcsúsztatva a tekintetüket, amíg a látóhatár útjukat nem állja. Az angyaloknak azonban nincs látóhatára, nyilván ezért láthatott meg téged, bár az is meglehet, hogy szinte csak karnyújtásnyi távolságra kellett volna néznie, ezt viszont maga sem tudta volna megállapítani, mert az angyalok tekintete nem ismeri a teret. Az embereké viszont igen, így amikor még nem volt angyal, és ugyanígy, legalábbis hasonlóképpen a házsorok közötti utcákat nézte, az épületek homlokzatát, az utcai szerelvényeket stb., mindenekelőtt azonban az embereket, akkor is látta persze a végtelen sorjázást, ahogy a lépés lépésbe olvad, a mozdulat mozdulatba, a gesztus gesztusba, ahogy mászik, ugrik, kapcsolódik, lopakodik, simul egymásba még a legapróbb miccenés is, ezek azonban mindig csak a következő hullámtörésig vitték a tekintetet, mert ez a tenger olyan volt, mintha minden egyes hullámát kimerevítették volna a térben, nem volt sem emelkedése, sem süllyedése, sem sodrása, inkább akadály volt, sorompó, torlasz. De hogyan is tudott volna siklani a tekintet, amikor minden egyes árnyéknak, foltnak, mozdulatnak, gesztusnak, minden egyes miccenésnek neve volt, és ezek mind, mind rá vallottak. Bűvölten hallgatta a történetüket, kereste, kutatta, jegyezte, válogatta őket, kereste az értelmüket, a jelentésüket, kereste bennük magát és a másikat, az intést és a tanulságokat, a szépséget és a rettenetet, az átkot és az ajándékot, a titkot, a kiadhatót és a kiadhatatlant, forgatta, mérlegelte őket, mint egy becsüs, szerette volna mondani egyiket-másikat, hiúságból, szánalomból, hiábavaló igyekezetből, jóakaratból, de ahányszor beszívta a levegőt, csak fulladt tőle, mert képtelen volt rendesen kilélegezni, így aztán a hangok semmiféle grammatikába nem rendeződtek, csupán kehegett, köhögött, huhogott, zúgott, és nem értette, másoknak miért megy. Pedig nem volt olyan artikulációs szabály, amelyet ne ismert és uralt volna. A gátlás azonban megbénította a morfológiát. Az angyaloknak ellenben nem volt gátlása. Nem fogták rá a szavakat hol az egyik, hol a másik árnyékra és mozdulatra, mert könnyebb annak, akinek minden árnyékhoz és mozdulathoz köze van. Az ember viszont nézi a végtelen sorjázást, és egyszercsak fölismeri az egyik árnyékban az egyet, és elszorul a torka, és megszakad a testében minden, mi szakadni tud. Nézi az árnyat, képtelen elfordítani a tekintetét, és még akkor is görcsben bámulja, amikor már semmi szilárdat nem hagyott benne a fájdalom. És eközben unos-untalan ugyanazt szajkózza. És azt mondja benne valami, nem cselekedhet másképpen, hiszen ugyanaz a vér van benne, amit a másikban kiontottak. Lemezről lemezre, rögről rögre, sejtről sejtre. Az angyaloknak azonban nincs vére.

Meglátott téged, és ha ember lett volna, ember, ezer zsilip szakadt volna át benne, és árasztotta volna el minden üregét a múlt, a jövő, az örvénylő emlékezet, és ragadta volna magával, szédületbe, ájulatba, lökte, taszította volna egyik kútból a másikba, démontól démonig, fúriától fúriáig, vagy taglózta volna le a letargia, és ő, az ember, szavalta, suttogta, üvöltözte volna hozzá a szövegkönyvet, vagy gurnyasztott volna konokul, és szavát még az isten se vette volna, az angyal viszont fölállt, elrugaszkodott a torony gerincéről, és repülni kezdett, és repült, repült, maga alatt hagyva az utcákat, városokat, tájakat, hogy újabb utcákat, városokat, tájakat rajzoljon az árnyéka, mert árnyéka az angyaloknak is van, mint mindennek, ami változatlan háttér előtt változik, hogy folytatódjék a változás, és ha már elrugaszkodott, folytatódhasson a megérkezés is, folytatódhassanak az alatta kanyargó folyók, hullámzó hegyek és tengerek, folytatódhassanak körülötte a fehér és a fekete csillagok, a szél és a csapadék, a nyomás és az égtájak, és folytatódhasson alatta az élet, a születés, a halál, a nyomor és a nyomorúság, folytatódhassanak a háborúk, a menetek, a végeláthatatlan roncsok, a földkéregről rongyokban lelógó kontinensek, folytatódhassanak az ünnepek, a mámorok, a szerelmek, és ha fölé ér, bármily roppant magasságban is, mint a lézer lecsapjon a tekintete, és folytatódjon az ereszkedés, szűkülő körökben, lejjebb és lejjebb, a végeláthatatlan föld végeláthatatlan szegélyének éppen arra a pontjára, amelyre aztán letelepedve úgy tesz, mintha széjjelnézne, de a nézésében akkor sem lesz más, mint ami volt, amikor elrugaszkodott az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetejéről, amikor téged megpillantott. A hatalmas árok hosszanti oldala felől érkezett. Előbb széltében átrepülte, aztán egy széles ívben visszafordult, megállt magasan a nyitott föld felett, és nézett lefelé. Hamarosan azonban újra ráhasalt a levegőre, és ezzel mintegy a nyitott földre, még ha talán kilométernyi vastag gáz is választotta el tőle, és lassan, körözve lereszkedett az árok szélére. Óvatosan tapogatta talpával a talajt, végül letepeledett a szakadozott partoldal peremére. Nem lehetett tudni pontosan, milyen mély volt az árok, mert szinte teljesen föltöltötték. A legfölső réteg alig volt lejjebb, mint a lefelé lógázó lába, és ezen a rétegen feküdt ő is, hanyatt. Bal karja és a keze enyhén a csipője alá szorult, jobb karja viszont könyökben behajlítva fölfelé állt, mintha nyúlni akarna. Az angyal letámasztotta két kezét maga mellett a földre, amitől a válla kissé fölhúzódott, és szórakozottan hintáztatta felsőtestét. A táj ugyan végtelen vonalakban rajzolódott ki körülötte, a nyitott, roppant földteknőn kívül azonban mégsem volt környezete. Talán légkör sem vette körül, nem tudhatta, mivel levegőre neki sem volt szüksége. Mindent egyforma, mozdulatlan, szürkésfehér fólia borított. A térben elhelyezkedő alakzatok mélyéből súlyos csend áramlott kifelé, és ez mindent tárggyá tett. Látta ugyan például, hogy oldalvást a közelében egy nagy testű madár áll, csőre kitátva, torkában ide-oda jár egy pöcök, de hang nem jött ki a torkán. Átellenben, az árok szélén egy izmos véreb figyelte, hatalmas, busa fejében föl-fölszakadt a pofája, mintha ugatna, de néma maradt. Mögötte óriás platánok tömött lombjai ringtak nesztelen. Az angyal forgatta a fejét, aztán kissé előredőlt, mintha hallgatózna.

Amikor még ember volt, tudta, számtalanszor fogja elkezdeni, újra és újra, és folytatni egyszer sem tudja majd, mert neki éppen a folytatni nem tudást kell folytatnia. Képzeletben fölült az Avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárga, gótikus templom tornyára, délkeletnek fordult, és nézte az utcákat, az épületeket, az imbolygó árnyakat. Az az igazság, hogy már akkor is teljesen képtelen és irracionális vállalkozás volt, hiszen földtörténeti korok óta nem járt a városban, sőt az is lehet, hogy sohasem. Pusztán kitalálták az egészet, egyszerűen ráfogták. Ráfogták a dédit, amint ott tipeg az úttesten, szinte nem is emeli a lábát, miközben puskatussal verik a fejét, mert nem tudja elég magasra tartani a karját. Nagymama mellette megy, hosszú, bokáig érő, férfi télikabát van rajta, spárgával összefogva. Néha sikerül a dédi elé hajolnia, és fölfogni testével az ütéseket. A dédi különös módon nem esik el az ütésektől, mindig csak meginog, és megy tovább. Az egész város tele volt ezekkel a történetekkel, és nem kellett még angyalnak sem lennie hozzá, hogy tudja, induljon el bármelyik égtáj felé, ugyanazokat történeteket játsszák és mondják el az idők kezdete óta, legalábbis mióta léteznek történetek. Ő viszont ezeket már nem tudta folytatni, egyszerűen nem látta értelmét a folytatásnak, mert már mozdulni sem lehetett a sok folytatástól, minden nyilásból, résből, üregből a folytatás ömlött elő, és nőtt, dagadt, rétegződött, és ugyanígy a nem folytatás is, mert mindkettőnek csupán egyetlen kizárólagos célja volt, a folytatódás. Kissé előrehajolt, mintha hallgatózna, pedig a másik ott feküdt, nem sokkal a lóbázó lába alatt, a szinte teljesen föltöltött, hatalmas, nyitott árok legfelső rétegén, ha kinyújtotta volna a karját, esetleg el is érhette volna, és akkor mintha a másik azt a képtelenséget suttogta volna fölfelé, ahol gubbasztott, hogy ő csak színlel. Az angyal félrefordította a tekintetét, és egykedvűen a semmibe bámult. Nem dühödött meg, nem gázolt bele a mészbe, nem markolt bele a lágy, rothadó húsba, akit nem sokkal azelőtt még öten vagy hatan tartottak, futottak vele egy romos szerelőműhelybe, aztán állva, hassal előre odakötötözték egy szerelőasztalhoz, leszorították a nyakát egy tilóval, és fölnyomtak valamelyik alsó nyílásába egy még éppen fölnyomható ipari csövet. Aztán az egyikük fogott egy patkányt, nem kellett sokat vadásznia, csak ki kellett nyújtania a kezét, az egész város teli volt kiéhezett, megvadult patkányokkal, kiszúrta a szemét, és fölengedte a csőbe. A cső száját pedig betömködte egy ronggyal. A hús persze üvöltött, mindenfélét habzott a szája, az orra, és ugyanaz a hab tolult elő a szemüregéből is, mert a pánik kipréselt belőle mindent, ami emberré teszi a létezőt. Ez az állapot persze nem tart sokáig, legalábbis annak, aki mérni tudja az időt, a hús viszont ilyenkor hermetikusan bezárul a létezést maradéktalanul kitöltő mostba, és ezt tudták a körülötte állók is. Hiszen ugyanaz a hús töltötte ki az ő testüket is. Így aztán mielőtt a másik az őrületen, az eszméletvesztésen vagy másféle átjárón kiszökhetett volna az időtlen pokolból, a körülötte állók egyike megkerülte a szerelőasztalt, és belepuffantott a húsba. Aztán lerázta kezéről a ráfröccsent húst, beletörölte ujjait a nadrágjába, és nevetett, mert abban a pillanatban éppen a nevetést kellett folytatnia, ahogy előtte a gyilkolást, a másiknak meg a halált. Annak pedig, aki színlel, annak a színlelést, vágott volna vissza az árok szélén hallgatódzó angyal, de csak némán, egykedvűen gubbasztott a bábuk felett, és azt sem mondta, akár üvölthette volna is, hogy legyen, akkor színlelem a dédit, a szerelőasztalra húzott húst, színelelem mindahányat, akit megnevezek, akiknek történeteket koholok, és lám, színlellek téged is, hogy megláttalak. És színlelem, hogy számon kéred tőlem a nevedet, a sorsodat, a történeted, számon kéred az apádat, az anyádat, a hazádat, a vallásodat, a nemedet, hogy én bizonyítsam, léteztél, hiszen ha más nem, a tested helyén fekvő dög is ezt bizonyítja. De mit tegyek a többiekkel? Hogyan szólaljak meg úgy, ha minden szavammal a másikat kirekesztem? Mindezt azonban nem mondta, hogyan mondta is volna? Hiszen nem volt már ember.