A recepcióesztikai eredetű fordított dialogicitás irodalomtörténeti horizontjának távlatából vizsgálódva lett igazán megkérdőjelezhetetlen az 1990-es évekre, hogy a 70-es és 80-as évek prózafordulatának magyar epikai gyökerei elsősorban a 60-as évtized azon alkotóinak munkásságára nyúlnak vissza, akik akkoriban (sőt a rendszerváltásig) a korabeli kultúrpolitika besorolásában csak az úgynevezett tűrt kategóriába tartoztak; ahogy akkortájt nem kevés eufemizmussal definiálták őket: a kísérletező/polgári irodalom írói voltak. Ám többek közt épp ez az epikai paradigmaváltás fedte fel pregnáns módon annak tényét, hogy valójában e szerzők és műveik képviselték ezen időszakban a magyar regény és novella élvonalát. Lényegileg más világ-, lét-, ember- és művészetszemléletük, illetőleg epikánk több aspektusú poétikai megújítása révén váltak közvetett és közvetlen előzményeivé prózánk mélyreható transzformációjának, melynek alkotói kezdettől fogva őket említették, ha elődökről, mintákról faggatták őket. Különösen igaz ez Mészöly és Nádas esetében, mely szoros kapcsolatról biográfiai adatok, információk (Kisoroszi, dokumentált elmélyült beszélgetések stb.) is számos adalékkal szolgálnak. Mivel mindkét író emblematikus, minden tekintetben elismert, epikatörténetileg is meghatározó alkotója az utóbbi évtizedek irodalmának, így életművüket és egyes írásaikat illetően is számtalan tanulmány látott napvilágot a legkülönbözőbb aspektusokból, irodalomtudományi iskolák felől próbálván felmutatni a szerzői specifikumokat illetve műjelentéseket. S mindehhez járult még a két érzékeny, az œuvre mélységeibe aláereszkedő, alakulástörténetét feltáró kismonográfia (Thomka Beáta, Balassa Péter).
Természetesen a kivételes jelentőségű alkotók, a magasrendű esztétikumot képviselő életművek örökké az enigmatikusság territóriumának határán mozognak, s szinte végtelen számú interpretáció születik megfejtési kísérletként. E kiismerhetetlenség legalább részleges feloldásaként jelentette meg a két író életművét egyébként régóta felkaroló Jelenkor Kiadó azt a tanulmánykötetet Bagi Zsolt szerkesztésében, melyben a több szálon is a pécsi egyetemhez kötődő szerzők újabb szempontokból próbálják feltárni e diegetikus világok bizonyos szegmenseit.
A könyv első tanulmányát jegyző Szolláth Dávid szövegében a recenzens számára kissé csalódást keltő volt (különösen a szerző egyéb, akár alkotónkról szóló írásainak ismeretében), hogy a dolgozat első felében jobbára olyan régóta tudott, jól ismert jellegzetességei sorolódnak a Mészöly-prózának, melyeket akár már több évtizede elősorolt a szakirodalom. (Elsősorban a realista epikához kapcsolható metonimikus szöveg- és jelentésképzéstől való kisebb-nagyobb mérvű elkanyarodás, parabolikusság, a narratológia megújítása.) S részben ugyanez mondható el az elemzett regény (Az atléta halála) egyes konkrét poétikai megoldásainak értelmezései, motívumvizsgálatai kapcsán is. Újdonságnak legfeljebb e mű és Esterházy Függőjének, illetve Ottlik Iskolájának az egybevetései mondhatóak, bár e részfejezet meg az anyag sokrétűségéhez, a kínálkozó komparatisztikai párhuzamok és ellentétek sokaságához képest kissé rövidre zártnak, részlegesen kidolgozottnak tűnik — esetenként figyelemfelkeltő és továbbgondolásra érdemes gondolatai ellenére is. A tanulmány legproblematikusabbnak látszó felvetése a szövegben három helyütt is olvasható; előbb a 23., majd részfejezetcímként (Egzisztencialista példázat) a 28., illetve ugyanez kissé hosszabban a 31. oldalon: „Az egzisztencialista példázat-olvasata Bálint alakjának értelmezésére korlátozódik […].” E megközelítés egyszerre rejt veszélyeket, s épül egy részleges félreértésre a mű szemantikumát és Bálint figuráját illetően. Veszélyes a fogalomhasználat, mert bár lényegileg más megfontolásokból és előjelekkel illetőleg értékvonzatokkal ugyan, de megismétli azt az egyik korabeli, erősen ideologikus hétterű, ledorongoló/elítélő kultúrpolitikai álláspontot, mely szerint Mészöly egzisztencialista író. Vélhetően persze ezzel maga Szolláth is tisztában van, épp ezért lett volna célszerűbb a körültekintőbb fogalomhasználat. Emellett látnunk kell: csak addig, azon értelemben állja meg a helyét a Mészöly által is felvetett camus-i párhuzam, ameddig az abszolútum jegyében/igézetében élő/gondolkodó alaknak tekintjük Őze Bálintot. S persze ha az abszolútum fogalma alatt esetében a következőket értjük: önmaga illetve saját (addig maga számára is problematikus) identitása, egyáltalán, saját énje megtalálása, önmegvalósítás, a harmonikus, boldog lét kiküzdése (mindez múltjával, nyomasztó emlékeivel szembenézve és leszámolva). Ám azt is látni kell, hová, merre halad ezzel párhuzamosan Bálint. Az egyedi, individuális, bizonyos szempontból önző, kizárólagosan önmagára figyelő létforma, az „arisztokratikusság”, az önmagába záruló integritás helyett a többi ember felé fordulás, a másokon való segítés, a szeretet eszméje felé. Példája ennek bátakolosi szereplése, s az elbúcsúzás felemássága is. (Jól érzékelte ezt Bangó és Bartosi, akik nem véletlenül választhatták Bálintról szóló könyvük címéül A bátakolosi hőst — vélhetően a kor elvárásainak megfelelve átideologizálva, felnagyítva és félreértve az atléta életének eme epizódját.) Ugyanennek jegyében értelmezhető Rékával és a nő művészetszemléletével való szakítása, s egyebek mellett végül az, hogy a Hildivel is mindinkább elmélyülő kapcsolatában szorosabbra tervezi vonni életüket, amibe, vélelmezhetjük, a házasság is beletartozna. E vonások pedig éppúgy szemben állnak az egzisztencializmus létfelfogásával, élet- és emberszemléletével, mint Saul figurája és a jézusi-istefanoszi tanítások felé közeledése.
P. Simon Attila tanulmányában elsősorban az időproblematika kérdéskörére koncentrál. Leginkább azon Mészöly-írások kapcsán, melyek viszonylag kevés figyelmet kaptak eddig (Nyomozás 1–4; Lesiklás; Térkép Aliscáról), ám annak a pályaszakasznak a novellái, mely írónk prózájának lassú, de kontinuus átalakulásáról tanúskodik, s mely egyszerre mutat a Film, de sok tekintetben az azzal több szempontból is szakító Megbocsátás felé. A dolgozat szerzője pontosan mutatja fel a mészölyi diszkontinuus időszemlélet, az ebből következő, csak parciálisan meg- és rekonstruálható múlt specifikumait éppúgy, mint az ebből következő, illetőleg ezzel szoros összefüggésben lévő szétesett, szétzilálódott, egész mivoltában helyreállíthatatlan individuum alakját, s e figura létérzékelését, létbeli otthontalanságát. A tanulmány egyik lényegi erényeként rámutat arra a tényre, hogy a legjobb műalkotásokban a világképi és poétikai sajátszerűségek „kéz a kézben járnak”, folyamatosan áthatják egymást oly mértékben és módon, hogy sokszor még az is nehezen állapítható meg, melyik is indukálja, szervezi, képzi meg a másikat. Ugyanakkor a dolgozat szemléletében és megállapításaiban lényegében arra a már meglehetősen régóta ismert és többszörösen körüljárt epika- és poétikatörténeti tényre alapoz, mely a XX. sz. elején megteremtődő modernista regények irodalomtudományi leírása során fogalmazódott meg, s a szövegben ekként olvasható: „A Nyomozás elbeszélője a személyes múltat diszkontinuusként tapasztalja meg. […] az emlékezés nem kontinuitásként hozza létre az élettörténetet, hanem elmúlt jelenek folyamatos, egymással párhuzamos »inzultáló jelenléteként«.” (61) Vagy másutt: „[…] az elbeszélés időviszonyait nem dátumszerű időmeghatározások hozzák létre, vagyis az események nem az objektív, mérhető idő rendjébe illeszkednek, hanem a megélt időfolyam viszonyaiként mutatkoznak meg […].” (79) Ugyanakkor fontos újdonsága az írásnak a jelenidejűség kitüntetettségének többszörös körüljárása, s ezen időkezelési sajátság szemantikumképző funkciójának feltárása.
Márjánovics Diána a korai Mészöly-prózát tanulmányozza. Vizsgálódásának egyik jelentős értéke a szakirodalom alapos, értő, annak megállapításait szuverén módon kezelő feldolgozása. Külön kiemelendő a parabola műfaját feldolgozó részfejezet, már csak azért is, mert külföldi (esetenként még magyarra le sem fordított) elméletírók szövegeit is beépítve térképezi azt fel genológiailag, arra is felhívva a figyelmet, hogy a példázat a XX. sz. első felében (paralelitásban a modernista epika kibontakozásával) jelentős átalakuláson ment keresztül. Amihez hozzátehető: ez egyúttal poétikailag a műfaj komplexebbé válásával, végső soron szemantikai-gondolati feldúsulásával járt együtt, ami a parabolát alkalmassá tette arra, hogy a XX. század rétegzettebb modernista világlátását, lét- és emberfelfogását, problémakezelését, művészetszemléletét érzékenyebben, adekvátabban fejezhesse ki, túllépve a korábbi, kissé leegyszerűsítő modellszerűségen. (Ezzel együtt is kevésbé tűnik elfogadhatónak az idézett T. Elm felvetése, aki eléggé parttalanná tágítva és túláltalánosítva a[z átalakuló] parabola fogalmát és jelenségét arról értekezik, hogy „a 20. századi regényekre kimondottan jellemző a parabolikus beszédmód”. [104] Épp ennek bizonyítéka közvetetten, hogy H. Miller és W. Bloomfield szerint sok esetben a szimbolikus olvasat hermeneutikája érvényesül, azaz szemantikailag kitágul az allegorézises olvasásmód.) Így lesznek Mészöly parabolái is egyúttal a korábbi műfaji korlátokat átlépő, meghaladó szövegekké. Ehhez járul még az is, hogy — különösen a 60-as években írott regényeiben — egy genológiai felsűrűsödést, műfaji akkumulálódást is konstatálhatunk, hisz az esszéregény, az én-regény, a lélektani ill. tudatregény, részlegesen a(z ál)történelmi regény egyes műfaji elemei is beszüremkednek kisebb-nagyobb mértékben az alkotásokba.
Némi kétely a tanulmány végét illetően támadt a recenzensben Az atlétában olvasható Erdei történet interpretálása kapcsán, miszerint a mese „Réka részéről tehát politikai ellenbeszédként értelmezhető […]” (125). Ezt illetően azonban a műből nem kapunk semmiféle információt. Már csak azért sem, mivel a történet fabuláris vázát Hildi foglalja össze. S így az, hogy „a narrátor nem képes a példázandó tételt, a lényegiként feltüntetett mondanivalót visszaidézni” (uo.), az nem arra utal, hogy ez egy „modern parabola”, hanem egyrészt Hildi viszony(ulás)ára (Rékához, az előadáshoz), másrészt végül is Bálint viszonyára és átalakuló énjére, látásmódjára sógornője szemléletének helytelenségére, a „művészkedésre” vonatkozóan. Vagyis ilyen értelemben és módon jelentéses, hogy Hildi nem találja a történet értelmét. S így persze e motívum nem „önreflexív elem”, azaz nem bír metanarratív illetve metamotivikai funkcióval sem.
Zsupos Norbert tanulmányában a „felszín reprezentációja” gondolatát helyezi a centrumba, mely jelzős szintagma a recenzens számára elég nehezen értelmezhetőnek tűnik, különösen ilyesféle kontextusban: „A Saulus enigmatikus, sokféle értelmezésnek teret engedő szövegvilága több szempontból összekapcsolódik a felszínnel: a történetábrázolás, a szöveg retorikája és motívumkezelése egytől egyig a felszín konstitutív lényegére, valamint reprezentatív tulajdonságára mutat rá.” (133) Vagy: „Az események felületekre töredezett ábrázolása alapvető szervezőelvként jelenik meg a mészölyi prózapoétikában.” (Uo. — s a példák még sorolódhatnának!) Kétségtelenül jogos ugyan a francia új regénnyel párhuzamba hozni a mészölyi ábrázolástechnikát, ám egyértelműen látni kell ennek viszonylagosságát, írónk próza-, világ- és személyiségfelfogásának alapvető különbségeit. (Erre részben utal is Zsupos, bár erősen szűkítő perspektívából és alig kifejtetten.) A részleges fogalmi zavar csak folytatódik, mikor a 70-es évek prózája kapcsán az értekező „az elbeszélés formai megkötöttségétől” való eltávolodásról ír (132). Ez látszólag frappánsan hangzik, de egyáltalán: mit értünk az „elbeszélés formai megkötöttsége” alatt, s mi lenne az ettől való „eltávolodás”?! Emellett az is kérdéses, valóban elfogadhatóak-e az alábbiak: „Az elbeszélhetetlen tárgy — az azonosságvesztés […].” (153) Miért „elbeszélhetetlen” ez? Vagy: „Az atléta halála ok-okozati logikáját felépítő kettős narratíva […].” (Uo.) A regény épp a tradicionális kauzális gondolkodás szétesettségét, használhatatlanságát mutatja fel több oldalról, például a narratív technika által. (Pár sorral lejjebb is a műben még meglévő kauzális viszonyokról esik szó. Két oldallal később meg az ok-okozati viszonyok felfüggesztéséről!) Vagy: „Bálint akronologikus történetét […] kronologikusan felépítő Hildi” — olvashatjuk. De hisz se egyik, se másik narratívumban nincs linearitás! (Sajátos, hogy egy oldallal később e kronologikusság felbomlásáról ír Zsupos. Most akkor melyik állítás érvényes?!) E fogalmi zavarok és ellentmondások sokat levonnak az egyébként helyes és érvényes meglátások értékességéből.
A kötet egyik legszínvonalasabb tanulmánya szerintem Hovanec Zoltáné, aki Nádas Egy családregény vége című művét vizsgálja. Ezt nemcsak az értelmezés mélysége, konzekvens végiggondoltsága, logikai koherenciája mondatja, de az is, hogy e szövegben kerül legteljesebb egységbe a regényhez első látásra csak távolról kapcsolódó felvezetett teória (MacIntery, Derrida, Ricoeur, Assmann, Heller), és a konkrét műértelmező gyakorlat, azaz a Nádas-szöveg explikációja. Emellett az értekezőnek a „modernség attitűdjéről” (is) szóló fejezetben az episztemológiai horizontok felé is sikerül fel-/kinyitnia mind saját szövegét, mind a regény tárgyalt jelentésvilágait. Mindössze annyit vélek egyetlen apróságként vitathatónak, hogy a „történetfragmentumok” valamiféle totalitás felé irányulnának (212), hisz a mű épp a modernitás episztéméjének lenyomataként, a végzetes és végletes részekre esettségnek, a fragmentarizálódott létnek a tanúságaként olvasható. Annyiban pedig a későmodernizmus léthelyzetének megjelenítése, hogy már az individuum sem képezhető meg végső instanciaként, szubsztanciális egységként, (legalább) önmagának elégséges totalitássá maga sem képes formálni magát. A goethei Bildung, a valamivé levés/válás csődje, annulálódása, negligálódása, ami tragikus végkövetkezményként konstatálható.
Utolsó tanulmányként Bagi Zsolt írása olvasható a Párhuzamos történetek kapcsán. Nem véletlen a szóhasználat! E tanulmány az a kötetben, melyben az elméleti koncepció mintha időnként fölébe nőne az értelmezés aktusának, a mű gyakran szinte ürüggyé degradálódik a teoretikus felvezetéshez képest, annak illusztrációjává fokozódva le. (E szempontból P. Simon tanulmánya is több rokon vonással bír.) Az értekezésben elsősorban a realizmus fogalma felől tárgyazza a regényt a szerző, előrebocsátva, hogy az újabb elméleti fejtegetésekben (Perniola, Rancière) a kifejezés több szempontból is reneszánszát éli. S bár az egyes regénymotívumok magyarázata többször is releváns és lényegi következtetésekhez juttatja el az értelmezőt, az alapkoncepciót, s a realizmus, realista kifejezések használatát, azok itteni (újszerű felfogású) fogalmát több szempontból sem érzem se meggyőzőnek, se adekvátnak. A 236–241. oldalakon pedig a filozofikum egyértelműen fölébe nő az explikációnak, a mű interpretációjának. Ehhez társul még néhány irodalomtudományi aspektusból is problematikusnak látszó fogalomhasználat. Például a tartalom-forma kifejezéspár több alkalommal is, így a 235. oldalon: „[Ma] többé-kevésbé kiveszett a nagy tartalmi kérdések formai kérdésekké való transzformációjának igénye (azaz hogy a forma »kifejezze« a tartalmat).”
A kiadott tanulmánykötet kritikus felvetéseim ellenére is újabb nagy lépést jelent a két kivételes életmű teljesebb megértéséhez, s jelentős értékekkel gazdagítja a folyamatosan gyarapodó Mészöly- és Nádas-szakirodalmat.
Megjelent a Műút 2016056-os számában