Ennek a hídnak az alja időnként ugyanúgy mocsokkal, falfirkákkal, kidobott szeméttel van teli, mint a városiaké. Csak ez egy falu közepén áll. Valamikor a jóval bővebb vizű patakon fahíd vitt át. Akkor még nem vághatták át a híd előtti terecskét, hogy egyenesen forduljon arra a fahídra az út, úgyhogy a nagysorról meg a mai buszfordulóból derékszögben evickélhettek csak rá a járművek. Amikből akkortájt persze még nem akadt olyan sok. Ha a város felől jött, akkor a part menti udvar burjánzó növényeitől be se látott a sofőr a hídra. Egyszer egy gyerek úgy megijedt itt a busztól, amikor az ráfordult a növények takarásából a fa alkotmányra, hogy elájult. Azt hitték, a busz csapta el, dehát nem. Viszont a veszély megvolt. Akkortájt farmotoros buszok jártak, a hangjuk is másképp szólt. Azután megépítették a boltot meg a presszót, na és az elé már széles bitumenutat fektettek, ami normálisan fut ki a hídhoz. A régi városi utat pedig egyirányúsították, és csak elfelé vezet innen, nem pedig rá többé már.
Akkortájt a helyi Bányász SC aranycsapata feljutott a megye kettőbe. A kapus ott lakott a kanyarban majdnem mindjárt a híd mellett. Ezért-e vagy nem ezért, de a friss hidat róla nevezték el. Már régen meghalt ő is, a felesége is, és a híd nevére, vagy hogy honnan van a név, ki tudja, még hányan emlékeznek. Hányan emlékeznek olyasmi egyszerű bányászemberekre, akik futballoztak is, mikor a sikta kitelt és még öregember korukban is életvidáman beszélgettek a gyerekekkel reggel-este, akik a kapu előtt jártak iskolába meg aztán onnan hazafelé. Róluk pedig azért kell beszélni, mert a híd igazából az övék.
A híd alá csak a kisebb meg nagyobb gyerekek másztak le. Rendesen kibetonozott pereme van a partnak ott alatta. Nem nagyon lehet felegyenesedni, de régebben a kamaszok ott guggolva el-elcigarettáztak. Igaz, hogy aki a patakkal párhuzamos utcán jött, az minden további nélkül belátott, de ez nem izgatott odalent senkit. A patakot legtöbbször át lehetett lépni az óriási árok mélyén, nem kellett tőle félni meg semmi. Akkortájt jött divatba ez a híd alá bujkálás, amikor már vetítettek olyan amerikai filmeket, amikben a nagy hidak alatt csöveztek. És ez nagyon vagány volt. Meg vagány volt, amikor a hídon a fejek fölött elment a busz. A szénnel megrakott billencs. Dübörgött és reszketett az egész, a sofőr meg nem tudta, hogy a gyerekek ott vannak alatta, és ez nagyon tetszett ott lent a gyerekeknek.
Télen másképp festett a helyzet. A gyerekek gyakran a befagyott patakon mentek a másik hídig, ami az iskola előtt áll. Olyankor nem nagyon másztak be alá, legfeljebb átsiklottak csak alatta, a jég izgatta őket, hogy csússzanak rajta, nem pedig, hogy akárhol álldogáljanak.
Álldogáltak aztán persze eleget ugyanazok a gyerekek fent a hídon, amikor nagyobbak lettek. Egyszer csak, ahogy jött, elmúlt annak a divatja, hogy alulra bújjanak cigarettázni. Viszont jó időben hétvégente, nyáron meg szinte minden nap támasztotta egy csapat kamaszfiú a korlátot késő délutántól egészen sokáig. Aki cigizni akart, ott cigizett. A presszónak nevezett kocsma ugyan szemben van szinte, de nem nagyon ivott közülük senki semmit. A másik oldalt egy ház kerítésének lóca támaszkodott. Oda öregek ültek ki meleg időben. Ott volt egymással szemben két generációja a falunak, amelyik még nem dolgozott, meg amelyik már nem. Nem volt sok dolguk egymással, talán olyan sok közös se bennük, mégis egy helyre gyűltek estelente.
Három nagy híd ível át a patakon azon a hosszú utcán, meg akad egynehány kisebb az utcákon, vagy akár a rét közepén. Egy másik ágon, a focipálya mellett van még egy negyedik ilyen nagy. Azon nem nagyon álldogált soha senki csak úgy időtöltésből, mert nagy a forgalom meg nincs szegélye a hídnak, amin az útról mégiscsak félreállva lehetne például megtámaszkodni meg szövegelni. Egypár éve ezen a hídon egész egyszerűn beszakadt az egyik sáv. Lett rajta egy nagy lyuk le a mélybe. Akkortájt abban a pár faluban két megye határvidékén máshol is történt ilyesmi — beszakadó partoldal ragadta el az úttest egy részét, melyen városokból városokba tartó forgalom zajlik. Akkurátusan körülkerítették a lyukakat sárga szalaggal az illetékes szervek. Azután évekre úgy hagyták.
Talán ezeken a lyukakon, a szalagon átmerészkedve hulltak ki ebből a világból, át valamely másikba a gyerekek, akik a hídon álltak, meg az öregek, akik a padon ültek velük szemközt. Mert itt már nincsenek többé. És így aztán nincsen olyan se, aki befoldozhatná az összes szakadást. Vagy legalább egyet.