Lecseréltem a borítóképem. Az új profilkép mellé kellett valami háttér, sokáig válogattam. Órákig nézegettem a különféle oldalakat, melyik lenne a megfelelő kép. Fehéret akartam. A végén tíz maradt, abból kellett kiválasztani a megfelelőt. Mindegyik fehér háttér. Tapéták nyomott, halvány mintával, fehér falak, lemeszelt téglák. Egy sima fehéret raktam ki. Tiszta lap. Elegem van a színekből, összezavarnak. Szeretem, ha minden tiszta.
Gyerekként imádtam a nagynénémmel patikába járni. Tetszett az illat, a fehér köpenyek, a makulátlan emberek. Mindig tudják, mit kell mondani, melyik gyógyszernek mi a mellékhatása, kinek mi a megfelelő szérum. Gyógyszerész szerettem volna lenni. Arról álmodoztam, állok a pult mögött, bejönnek a vásárlók, mindig tudom a választ. Árad belőlem a tisztaság.
Kozmetikus leszek, ezt tízévesen döntöttem el. Elkísértem anyámat Jolihoz, megengedték, hogy bemenjek én is, nézhettem, amit csinálnak. Gőzölés, arctisztítás, csillogó gépek, fehér damasztok, fehér köpeny. Tejfehér krémek. Jolinak sosem volt kifestve a körme, gyönyörű hosszú ujjai voltak, simogatta anyám arcát. Ültem a széken, a sarokban, sokszor fájt a nyakam, annyira kihúztam magam, le ne maradjak egy fázisról. Megbeszéltek mindent közben, figyeltek a részletekre. Rám is. Nem mondtak ki mindent. Az egyik ismerősöm olyan borítóképet tett ki a Facebookon a profilja mellé, ami egy tiszta lap és rá van írva, hogy clean.
Gyere már, nem igaz, ezt nem hiszem el, kiabálja valaki kintről. Gyere már, jöjjön már valaki, folytatja. Azt hiszem, Zsóka ordít, nem tudom. Azt sem tudom, nekem szól-e. Többen vagyunk a nővérszobában, én a gép előtt ülök, nézegetem az emberek fotóit. Csak egy számítógép van a szobában, mindig én ülök előtte, a többiek nem használnak netet. Zsóka az, feltépi az ajtót, rohama van az új bácsinak, mondja és kirángatja az ügyeletes nővért. Mennek a hatvanhármas szoba felé, már én is a folyosón vagyok, ők előbb érnek oda. A bácsi rángatózik. Gyuri bácsi, szeretem. Most hozták be két napja, nem tudják, mi a baja, furcsa dolgokat beszél. Nem beszél, az arcával kommunikál. Kidülleszti a szemét, folyamatosan jobbra-balra forgatja, retteg. Mindig fél. Itt mindenki fél.
A roham elmúlt, a beteg megnyugodott. Mindenki visszamehet a helyére. Mire visszaérek a szobába, egy nő elfoglalja a helyem. „Betegeknek tilos ide bejönni!” — üvölt Zsóka már megint. „Menjen vissza, feküdjön le, hát komolyan nem hiszem el, mi van itt!” — folytatja, majd a karjánál fogva kirakja a nőt, visszatessékeli az ágyához. A nő nem szól semmit, leül, megfésülködik. Megyek velük én is, ezt a beteget még nem láttam, meg akarom nézni, melyik az ágya. Nincs kedvem hozzászólni. Nem tudom eldönteni, láttam-e már valahol. Nem ismerem fel az arcát. Mikor hozhatták be, nem rémlik. Ül az ágyon, hosszas perceken keresztül bámulom, csak állok az ajtóban és nézem, ötven körül lehet, tépi a haját, beleragad a fésűbe egy nagy köteg. Odamegyek, mondom neki, várjon, megfogom a haját a fejtövénél, úgy rakom bele a fésűt, ne fájjon neki. Húzzon innen, mondja. Kimegyek.
Kézmosás, fertőtlenítés, kézkrémezés. Ezt mindig megcsinálom. Napjában többször, nem csak a munkahelyemen. Szeretem a fertőtlenítő szagát, eltelíti az orromat. A kórházban többféle kézfertőtlenítő van. Fújós, lemosható, kenhető, spray. Mindet használom. Utána bármihez hozzáfoghatok, bármibe belekezdhetek. Szeretem tisztán indítani a dolgokat.
Két ember reagált az új borítóképemre. Hozzászólást nem írtak, csak lájkolták. Két embernek tetszett a tiszta felület. A kórházban egy nap egyszer mosnak fel, plusz, ha a helyzet úgy kívánja. Tegnap állok az étkezőnél, jön Flúgos, így hívják, mert Lúgos a vezetékneve. Kapott egy f-et a neve elé. Nem mi adtuk neki, hanem a Kampecék, azok neveznek el mindenkit a könnyebb beazonosítás végett. Flúgos áll az étkezőpultnál, megkapja az ebédet, magára önti. Csorog a paradicsomos káposzta a rózsaszín hálóingen. Silány minőségű darab, a kínai piacon lehet kapni, van belőle többféle szín, általában barack, mentazöld és rózsaszín. Most a rózsaszín van rajta, a mellére önti a tál ételt, egy-két káposztadarab lepattan, folyik a piros lé a hálóruhán. A műszál nem szívja a nedvességet.
Flúgos sír, keservesen zokog, nyomkodja a főzeléket a ruhájába, simogatja magát, látszik a melle, az alakja. Mindenki odanéz, senki nem szól. Esznek tovább. Zsuzsika odalép Flúgoshoz, ejj, kislányom, már megint teljesen kikészültél, sajnálkozik. Menjél fürdeni, vigyétek a zuhany alá, kiabál a nővérszoba felé Zsuzsika, miközben támogatja a hisztériázó lányt. Hogy bassza meg az a tetves élet, zokog Flúgos, tetves mind, mind, ismételgeti, tépi a haját, keni bele abba is a piros káposztás masszát. Tetvek. Ezt mindig elmondja. „Tetűkurvaélet.” Bevillan a régi tanárom, még az általánosból, aki mindig azzal fenyegette Zolikát, hogy hypóval fogja kimosni a száját.
Nem lehet rossz kedvem, rányomja a bélyeget az egész napomra. Hetemre. Inkább napomra. Megyek, segítek összetakarítani a káposztát. Az leköti a figyelmem. Jobb lesz utána. Beszólok a konyhára, hagyják, majd megcsinálom. Ez lesz a megoldás. Ők rábólintanak, egy gonddal kevesebb. Mindenki jól jár. Fogok egy üres nejlonzacskót, kezemre húzom a nejlont, felszedem a mocskot, beledobom egy zárható kukászsákba, papírtörlővel felszedem a maradékot, addig megyek, amíg még látok valami nem oda illőt. Megvan. Kidobom ezeket a koszos törlőket is, és újakat göngyölítek. Hozom a fertőtlenítőt, alaposan áttörlöm vele az egész étkezőt. Nem felmosóval csinálom, hanem kézzel, mert a felmosó csak szétkeni a baktériumokat. Eljuttatja a sarkokba, ahonnan aztán már nem lehet kiszedni. A négyrétegű papírtörlőnél nincs jobb. Kész. Minden a helyén. Béke, nyugalom.
A Kampec a Padló barátja. Ketten járnak-kelnek egész nap a folyosón fel-le, vagy ülnek a dohányzóban. A dohányzó egy lépésnyi kis szoba, egy radiátorral és kővel az alján. Üvegajtaja van. Bent nincs kamera, de be lehet látni az ajtón. Két szék is van. Az egyik piros tetejű, műbőr párnával. Szét van szakadozva, már csak foltokban piros. A földön mindenhol elnyomott cigarettacsikknyomok, a falon is, és rengeteg írás, helyesírási hibákkal. Fekete-fehér kockás a padló, piros szaggatott műbőr párnás szék van rajta, meg egy másik, amelyiknek letört a támlája. Itt szoktak állni minimum ketten, a Kampec meg a Padló. Padlót azért hívják így, mert mindig ezt mondja, padló. Mindenre ez a válasza.
Egyszer volt itt egy haláleset. A tévések ellepték a kertet. Padló nyilatkozott a tévének, benne volt a híradóban. „Innen élve nem jut ki senki. A saját lábán nem. Ha bekerült, padló.” Ezt mondta. Mély hangja van. Mintha folyamatosan berregne valami motor. Csak annál lassabb. Lassan beszél, lassan mozog. Jár-kel az épületben, a kertben, amikor csinál valami rendelleneset, felhozzák ide, bezárják. Zártra kerül. Az minimum két hét, lekerül az osztályra, évek óta vándorol a szintek között.
Nekem a Frankfurti doktor tetszik. Bejön, szétnéz, leül, gondolkodik, tetszik, hogy érdekli, mi van itt, érdeklik a sorsok. Frankfurti Dénes. A neve is gyönyörű. Talán magyarosított, nem tudom. Tetszik. Fiatal doki, eltökélt. Szereti alaposan megvizsgálni a dolgokat, mindent megkérdez a nővérektől, mikor miért hoztak be valakit, mit mondtak a hozzátartozók. Frankfurti doktor többször telefonál, mint mások. Felhívja a betegek rokonait, hogy mikor észleltek változást a betegnél. Felgöngyölíti a szálakat. Kifinomult ember. Gyönyörű, hófehér köpenyben, frissen borotválva, elegánsan járkál a kórházban. Tip-top mindig. Engem is meg szokott kérdezni, hogy vagyok, mi jár a fejemben. A Facebook is meg szokta kérdezni ugyanezt. A Frankfurti doktornak elmondom, jól vagyok, jól érzem itt magam, köszönöm, hogy itt lehetek, szeretem a munkahelyem. Mosolyog, megigazítja a szemüvegét, keresztbe teszi a kezét és az egyikkel belenyúl a köpenye felső zsebébe, forgatja a tollát a beszéd közben. Szép keze van. Tiszta.
Padló miatt megint balhé volt éjszaka. Zárton van, most egy darabig itt is marad. Lassú járásával, jelenlétével betölti az egész folyosót. Akit ide behoznak, egy idő után Padló mellett köt ki. Mindenkire rárepül. Lassan keríti be az embereket. Először csak párat kérdez, segíteni akar, hogy eligazodjon a beteg. Figyeli, érti, hallgatja, amit a másik beszél. Benne bíznak a betegek, van, aki csak neki hisz. Szépen lassan a látogatókkal is felveszi a kapcsolatot. Mondja, mi kell a betegtársának, ha az nem tud válaszolni. Cigaretta. Az mindig kell. Nem is dohányzik, vagy csak ritkán, sokszor ezt mondják a rokonok. Itt mindenki dohányzik. A rendszert fent kell tartani, hölgyem, így válaszol egy középkorú nőnek, tudja maga mi van itt, lenne itt egy napot, megtudná. Itt mindenki dohányzik. Padló rendben tartja a dolgokat. Mindent tud, mindent kézben tart. A többiek leadják neki a negyven százalékot, mikor megjön az áru. Ezt mindenki tudja. Újságot nem lehet behozni. Se rádió, se tévé. Maradnak egymásnak a hangok. Egymás gondolatait ismételgetik, egymás szavait. Itt mindenki dohányzik.
Kitalálom, kimegyek a kisboltba. A sarkon van, a kórház mellett. Kicsi non-stop egy apró kerttel. Mióta nem lehet dohányozni nyilvános helyeken, ilyen kertek vannak a boltok meg a kocsmák mellett errefelé. Van kint egy szakadt pad, meg egy nagy hamutartó tégely, tele csikkel. Kimegyek, gondolom, talán ott lesz az öreg. Mindig ott van. Egy furcsa szerkezet van a torkába építve, nem tudom amiatt beszél-e halkan, vagy más miatt. Az eladó kérdezi, mit szeretne, ő behúzza a nyakát, erőteljesen sziszeg egyet, a többit már némán mondja. Halkan, hogy ilva. Felveszem a fehér köpenyem, szeretem hogy fehér, hosszú és karcsúsított. Vasalni is jó, keményítő spray-t is használok, az drámai hatást ér el a fehér ruháknál. Lemegyek a lépcsőn, ki a kertbe. Gyönyörű ez az udvar, nem tudom, miért félnek ennyire az emberek ettől a helytől. Fák, bokrok, mentőállomás. Néha virágzik egy fa, a nevét nem tudom, csodálatos babarózsaszín árnyalata van. Szoktam vinni belőle egyet a nővérszobába. Kint látom, hogy a Flúgos papája közelít befelé. Zacskó a kezében, tele étellel, itallal. Messziről int, köszön, én vissza, szép napot, Lúgos úr! Elhaladok mellette, érzem az illatát, friss, szúrós illat. A kapunál int az őr, ácsi, mondja, kisasszony, menjen csak vissza. Megijedek, nem értem. Nem enged ki a boltba? Csak a kisboltba mennék. Nem mászkálunk itt ki-be, na nehogymá, nem átjáróház ez, ömlenek a szavak az ápolatlan szájából. Konfliktuskerülő ember vagyok, nem állok bele a helyzetekbe. Nem magam miatt, a másik miatt. Visszafordulok. Nem érdekel, nem fog felidegesíteni, nem fogom itt kiverni a balhét, majd visszajövök, ha a másik őr lesz. Ennyi.
Nem történt meg, nem történt meg. Nem történt meg és kész. Felmegyek a folyosón, nem érek hozzá a korláthoz, sosem érek hozzá. Ajtókilincshez sem. Kézmosás, fertőtlenítés, kézkrémezés, ezt mindig megcsinálom, szeretem a fertőtlenítő szagát, szeretem tisztán indítani a dolgokat. Vegyük például a Kampec-problémát. Minden nap elhatározom, tiszta lappal indul nálam. Sokszor megbánt, nem csak engem, másokat is. Rohadék állatok vagytok, rohadtok mind, nem veszitek észre, hogy mind megrohadtok, ilyeneket vág a fejünkhöz. Nekem is mondta már, hogy rohadjak meg. Én nem fogok megrohadni, mert megbocsájtok neki. Aki képes átlépni dolgokon, meghaladni önmagát, fejlődni tud, az kikerül. Tiszta ügy.
Barna lé folyik a Márkus néni lábán. Nem merek odanézni. Jobbra kipillantok, lesütött szemmel, nem fordítom oda a fejem. Oda kellene mennem, istenem, lehet, hogy vérzik. Nem akarom elemezni, mi az a lé, nagyon sötét, és egyre közelebb érek hozzá. Lassítok, még simán visszafordulhatok, meg is gondolhatom magam, kit érdekel, mit hisznek. Azt fogják gondolni, direkt csinálom, nem segítek. Kötelességem, nem húzhatom ki magam a felelősség alól, nem mehetek vissza a nővérszobába. Márkus néni csoszog, szétken mindent, folyik a lé a köntöse alól, lépked benne, lenyomatokat hagy a folyosón. Állok, várok, hátha csak gondolom, még simán eltűnhet ez a rémálom, nem lehet igaz. Igaz, nem álmodom, ez most történik, meg kell tennem. Dobog a szívem, zihálok. Érzem, hogy megy fel a vérnyomásom, lüktet a fejem, nem akarom kívülről látni magam. Erőt veszek. Hozom a fertőtlenítőt. Levegő be, ki, be, be, ki, mély levegő beszív, kifúj. Kinyitom a szekrényt, kiveszem a zacskókat, a papírtörlőt, a fertőtlenítőt és a gumikesztyűt. Kezet mosok, felveszem a kesztyűt, erősen ver a szívem a zaklatottság miatt, nem látja senki, senki nem lát. Mire a folyosóra érek, Márkus néni már ül a kinti padon, mosolyog a szemével, nézi, mit csinálok. Elindulok felé, nagy levegő, addig nem engedhetem ki, míg ott vagyok, sietnem kell. Kirakom a zacskókat, négyrétegű papírtörlő, hozzáérek, átitatja, még jó hogy kesztyű van rajtam, összeszorítom a szemem, a lába között is feltörlök, felemelem a lábát, a papucsát is lemosom, de a lába is olyan, a körme, mindene. Nem hagyhatom abba, végig kell csinálnom. Dobálom a használt törlőket a zacskókba, azokat egyesével lezárom, elő egy másik zacskó, abba a többi, a nagyot még egyszer megcsomózom. Feltörlök még egyszer. Kész. Már nem félek. Eltölt a nyugalom.
Épp ilyen jóleső érzés volt, mikor gyerekkoromban a mamával a sétányon mentünk, és én végig tudtam menni úgy, hogy nem tértem le a vonalról. A járdaszegélyen haladtam. Izgultam, menni fog-e. Féltem a feladattól, mi lesz, ha lelépek a vonalról, nem térhetek le róla, de a végén, mikor rájöttem, senki sem billenthet ki, átjárta a testem a nyugalom. Elönt a nyugalom. Szeretem a jó érzéseket. A jó emlékeket. Rossz emlékeim nincsenek.
„Pasiddal mi van?” — kérdezi Ramóna. Ülünk a foglalkoztatóban, neki nem kell segíteni, nem kell vezetni a kezét, magyarázni, miért jó, ha rajzol. Csinálja magától. Képzőművész a szakmája, erre nagyon büszke, és a szép fekete hajára, amit ezer apró selyemvirággal díszít. Esténként is mindig be van állítva a frizura, plüss pinkszínű köntös, bekrémezett, csillogó láb, szép papucs és feltornyozott haj. Csillog a haja, nem tudom, hogy csinálja, csak koedukált fürdőszoba van. WC sincs külön női, se férfi. Se WC-deszka. Papír mindenkinél van, mert hoznak, vagy valakit kiküldenek a kisboltba, aki kimehet. Én mindig hozok, ha megkérnek, hozok én bármit, ha kimegyek innen.
Ramóna néz, várja a választ, én meg csak bámulok kifelé az ablakon, a látóteremben benne a szempillája, olyan közel hajol. Ötször-hatszor átkeni a szempilláját vízálló festékkel, ne jöjjön le, ne mosódjon el. Mikor pislog, lassul az idő. Lassulnak a percek minden suhintással, súlyos a pilla, a helyzet. Semmi nincs, válaszolom, nem a pasim, nem láttam fél éve, sokat dolgozik szegény, nem ér rá engem látogatni a munkahelyemen. „Te tudod” — böki rá Ramóna. Más választ várt, valami izgalmasabbat. Azt hiszi, ködösítek, vagy ilyesmi, nem léteznek ilyen sztorik, érte minden férfi meg van halva, folyton jönnének, ha lehetne, de ide nem lehet, mert zárton van, nem lehet csak úgy bejönni.
Nekem a Frankfurti doktor tetszik mint ember. A férfiak is emberek. Ramóna sok rosszat mond róluk. Hiszem is, nem is. Egy biztos, becsülöm Ramónát, nő tud maradni ilyen körülmények között. A Képírás utcában nőtt fel, érdekes hely, keleties. Sosem voltam még keleten, rengeteg műsort néztem a tévében, olvastam róla, érdekelt a távoli vidék. Megyek a Képírás utcán, nézem a kirakatokat, mindenféle emberek jönnek-mennek, forgácsolják a húst az árusok egy hatalmas rönkről, aranyat visznek zálogba, nagyfröccsöt kérnek szóda nélkül, ordibálnak, kofáskodnak, ezer szín, ezer történet, mindenfelé élet. Hírhedt utca ez, este nem tanácsos arra járni, sokszor kést rántanak, kirabolják a járókelőket, agyonütik egymást, fetrengenek a járdán, susmusolnak, mindenfélét csencselnek, megy a biznisz meg a bűnözés. Ramóna is onnan jött, a Képírás utcából. Erre is büszke. Nőként megállta a helyét, ember maradt. Pincérkedett, parfümös volt, telefonboltban eladó, virágot árult, majd elment Amszterdamba, ott állítólag sok a tulipán, de visszajött egy magyar férfi miatt. Ramónáról már eltűntek a foltok, összeforrtak a csontjai, egyszer kijut innen és minden jobb lesz, a férfi viszont életfogytiglant kapott. Nem ember az ilyen.
Az ebédlőből fura hangokat hallunk, odasietünk Ramónával. Józsika nincs jól, borogatja a székeket, belerúg az asztalokba. Félünk, hogy elesik, odaszaladunk, leültetjük, simogatjuk a fejét. „Kicsikém, nyugodj meg, kérlek, nem lesz semmi gond. Minden megjavul egyszer, ezt én mondom neked. Őrület, kicsim, miben vagy, őrület ez az egész. Mi járhat a fejedben, mi teszi ezt veled” — elmélkedik Ramóna, miközben érzékien simogatja Józsika fejét, nyakát. Szép gyerek egyébként. Autista. Nemrég egy divatbemutató képeit nézegettem a neten, a nővérszobában. A tervezők a ritka és veleszületett rendellenességgel élők nehézségeire reagáltak a ruhákkal. Nekem az autizmus ihlette darab tetszett a legjobban. Letisztult, egyenes vonalvezetés, fehér szín. Tiszta kép.
Józsikát már egy éve itt tartják, megszűnt az a hely, ahol foglalkoztak vele. A szülei nem tudnak megfelelő szakápolást biztosítani, itt lakik. Nagyon kedves fiú. Van, hogy hetekig csendben van, nézelődik. Sosem néz az ember szemébe. Járkálni szokott, sarokból sarokba lép. Ha beszédes kedve van, ismételget egy hangot, sokszor ugyanazt, nem tudjuk, mit jelent. Sokat gondolkodik, az látszik. Nem tudom, min gondolkodik. Nagyon ritkán van vele gond, soha nem bánt senkit. Érdeklik a színek, engem nem, de azért szeret. Szerintem mindenkit szeret, csak nem mondja. A Padlót nem szereti. Padló hangosan beszél, Józsika nagyon sír, ha Padló beszél.
Meghalt egy nő, az utolsó szobában feküdt. Kezdődik az ordibálás. Ki látta, hol látták, mi történt. Józsikát Ramóna azonnal beviszi a szobájába, rázárja az ajtót, nagyon nyugtalan. A nőt a zuhany alatt találták. Ott feküdt vizesen, hálóingben. Nem tudni, mi történt, kezdődik az őrület. Senki nem látta a halottat, mindenki egymás szavait ismételgeti. Egymás gondolatait. Mennek a dohányzóba, rágyújtanak többen, itt mindenki dohányzik. Dől a füst kifelé, cigarettaszag van az egész folyosón, ajtók csapódnak, orvosok rohangálnak, egy nővér zokog. Ellepi az épületet a rendőrség, jönnek, vizsgálnak, benéznek mindenhová, Padló már ott van azonnal, mond mindent, mi történhetett, milyen ember volt, aki elhunyt, hány rokona volt, nem volt senkije. Padlót megint kihallgatják a rendőrök. Mély hangja egyáltalán nem nyugtat meg senkit, főleg engem nem, inkább karcol, fájdalmat érzek, ha meghallom. Megnézem, Józsika ajtaja zárva van-e, ő különösen érzékeny a hangokra, figyelni kell rá. Józsika csendben van, bemennek a rendőrök a nővérszobába, átkutatnak mindent, nem tudják, mit keresnek. Elmennek, feltakarítok, csend lesz megint.
Rossz a közérzetem. Már nyugalom van, csak liftezik a gyomrom. Nincs már mit kitakarítani, felmostam kétszer, lefertőtlenítettem a zuhanyt, feltöröltem a folyosót, letöröltem az ágyak melletti éjjeliszekrényeket. Jobb, hogy a gyomrom liftezik, erre gondolok, Zsóka például retteg a lifttől, a bezártságtól. Voltam egy kórházban régen, ahol páternoszter volt. Itt nincs lift, semmilyen sincs, jobb is így. Zsóka nem lesz rosszul. Egy nap legalább tízszer kellene feljönnie az osztályról a zártra. Van, aki nem bírja a bezártságot. Tízszer ájulna el, míg eljut a nővérszobáig. Jobb ez így mindenkinek.
A Frankfurtit behívatja a főorvos, becsapják az ajtót, hallom, mit beszélnek. Hogy történhetett, kié a felelősség, ki viszi el a balhét, ilyenek. Haláleset, média, rendőrség, mit képzel, hogy fogják ezt megoldani, kiabál a főorvos. A dokim szavát nem hallom, ő sosem agresszív. A főorvos csapkod, puffanásokat hallok, idegesen feláll, hangosan gördül a szék. Itt mindenkivel van valami, mindenkit el kell helyezni, nincs más választás, nincs hova menniük ugye, Déneském, ezt nem kell pont neked elmagyaráznom, hogy miért vannak itt ezek az emberek, hadarja a főorvos, nincs már az Elme. Tudom, válaszol Dénes, nincs már hova menniük.
Felzaklat a dolog, bántják a dokimat, sajnálom nagyon, nem tudok segíteni. Reggel a vizitnél áll fölöttem, rám néz a gyönyörű szemeivel, megváltozik a világ. Hozzámér a szép kezével, megkérdezi, hogy telt az éjszaka. Fáradt vagyok még, hálóingben fekszem, kicsit szégyellem is hogy így lát. Ad egy gyógyszert, tudja, hogy felizgattam magam, azt mondja, ettől jobban leszek. Mindenki jobban lesz, nincs más választás. Nincs hova menni. Bezárt az elme.