Nekem mindig előnyömre vált, hogy komoly műveltségem és komoly tudásom sohasem volt, és így mindent az élményre tettem fel. Hogy műveltségem sohasem forrott ki, hogy sohasem eshetett át minőségi változáson, hogy sohasem futhatta belőle az ugrásra másmerre, annak az az egyszerű oka, hogy kissé lökött vagyok. És főleg, hogy sokat olvasok, következésképp sokat idézek, és amikor sokat idézek, rendszerint elfelejtem közölni, hogy amit mondok, azt honnan és kitől idézem. Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászom, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat. Mindenestül kifosztottam Louis-Ferdinand Céline úrnak, Ungarettinek, Camus-nek, Rotterdami Erasmus úrnak, az Idióták előnyben szerzőjének, Ferlinghettinek és Kerouacnak a sírját. A Gyöngyszemet a mélyben Jakob Bœhme szeméből vájtam ki, akárcsak azt a szép mondatát, hogy „Az ember nem fejtheti le magát a koráról”. Az örök építés melankóliáját Leibniztől — vagy Nietzschétől? — loptam. És Roland Barthes úr sírboltjából azt tulajdonítottam el, hogy „A művészet ünnepet varázsol a tudásból”, és ezt csak úgy mutatóba sorolom fel, tulajdonképpen ha van egy-egy tisztességes gondolatom, az mindig lopott, beleértve Platón mondatát, „A szépben való nemzés”-t. Meg aztán ami szépet azon az én ugródeszkámon és csakis az én ugródeszkámon valaha is írtam, azt mindig másoktól hallottam, én tulajdonképpen a kocsmák és restik vendégeinek zsebtolvaja vagyok, ez éppen olyan, mintha a felöltőjüket vagy esernyőjüket lopnám el. De a legnagyobb menő abban vagyok, hogy olyan helyzetekről hazudozom, amilyenekben sohasem voltam, hogy úgy teszek, mintha olvastam volna azt a könyvet, amit a kezembe sem vettem, hogy olyan eseményekről tanúskodom, amelyeknek nem voltam részese, hogy megesküszöm valamire, de az esküm hamis, hogy olyan tettel kérkedem, amit másvalaki vitt véghez, hogy szemtanúnak mondom magam, és hamis leírást adok, kurva vagyok, aki megjátssza, hogy szerelemből szeretkezik, széltoló és simlis vagyok, és a hazudozás olyan természetes elemem, mint halé a víz. A bűneimért járó tisztítótűz alighanem akkora lesz, hogy az égiek majd csakis azért engedik át a mennyországba a hétpróbás bűnözőket és vandálokat, hogy végre sorra kerüljek, mielőtt a pokolba taszítanak. De fő, hogy az a tisztítótűz, az a mennyország, az a pokol meglegyen. Hogy legyen valami a világon, nem több, mint a mennyország–pokol–paradicsom, amit a gyerekek játszanak. Nem több, mint hogy ez valóság legyen, és akkor meg vagyok váltva, akkor nem éltem hiába.
Olyan ember vagyok, aki visszanézve dicső életére, mely annak rendje és módja szerint elcsordogált az ujjai között, eltelik a hittel, hogy van örök élet. Most nemcsak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán lévő kataszterében járok, az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Olyan ez, mintha tavaszi napba néznék, káprázat, mely kellemes, mint az imádott alkohol. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejét, és bemegy oda, ahonnan születésekor elment. Minden napon, amikor szembesülök a lehetőséggel, hogy meghalok, nagyon közel kerülök az édes titokhoz, amely mögött a világosság királysága van. A halál veszélyét már nem kerülöm, nem veszem tudomásul ezt a veszélyt, mert már nem félek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy a világosság nem-szabadságában időzzek. A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem. A feldúlt temető a világosság diadala. Jelenlétem végérvényesen a múlté, a regressus ad originem javára. A világ már számomra is elveszett, és én visszamegyek oda, ahol még sohasem voltam. Egész életemben akaratlanul hazudtam, mert olyan világban éltem, amely nem más, mint hazugság, de a hazugság végén az ember megpillanthatja a világosság igazságát. Szeretem az agyér-elmeszesedést, a feledékenységet, az ügyetlenkedést, látom magamon, és örömmel figyelem, hogy hogyan közeleg az imbecillitás, hogy hogyan árusítom ki memóriám híres raktárait, boldog vagyok, hogy úgy közeledem a gyengeelméjűséghez, mint az emberi élet csúcspontjához. Engem már semmi veszély nem fenyeget, nincs okom bárkit is óvni a kételkedés és a tévedés erőszakosságától, az összes tanács, amit kaptam, az összes tanács, amit adtam, a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, következésképpen minden társadalom is csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent és már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in tenebres, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges odázása. De a fikció is mindig több, mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál. Az aggastyánok mindig előtérben vannak, mert kezük ügyében ott van a fényben fürdő ifjúságuk…
Bohumil Hrabal: Ki vagyok (részlet; Körtvélyessy Klára fordítása)