Szóval eljött az ideje, hogy felelevenítsem Tamás Évi alakját, akit már az életem legelején sikerült magamra haragítanom. Sokan emlékezhetnek rá, hogy az óvodában mindenkinek van valamilyen jele. Van, akinek vödör a jele, van, akinek szívecske vagy csillag. Az én jelem viszont nyúl volt. Répás nyúl. Ami azt jelenti, hogy a szépen megrajzolt nyúl mellé oda kellett rajzolni egy kicsike répát is. Erre azért volt szükség, mert amikor az anyám az első nap elvitt az óvodába, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentettem, hogy az én jelem nyúl lesz, semmi más, csakhogy a nyúl éppenséggel már foglalt volt. Tamás Évi jele volt a nyúl, és Tamás Évi ragaszkodott hozzá. Hát legyen nyúl, ha neki az a jó, mondta az anyám, és egy kis répát rajzolt az én nyulam mellé.
Tamás Évi arcán láttam a döbbenetet, ahogy azt is, hogy a homloka közepén, alig valamivel a szeme fölött egy halvány folt piroslik. Szőke haját színes hajgumival kötötték össze, a bőre egészen fehér volt. Az óvodában soha nem álltunk szóba. Amennyire tudom, később valamilyen sportoló lett belőle, talán atléta, bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert legutóbb egy vidéki művelődési házban láttam viszont.
És ami azt illeti, viszontláttam valaki mást is.
Topival valójában egy melegbárban futottunk össze, azaz hogy először összefutottunk egy melegbárban, aztán meg egy másik helyen, aztán egy harmadikon, aztán történt valami, és végül egy kisebb város buszpályaudvarán találkoztunk. Mivel egyértelműen ugyanarra a buszra vártunk, beszélgetni kezdtünk. Topi megkérdezte, mi járatban vagyok én ebben a kisvárosban, és mivel jobb ötletem nem volt, azt mondtam neki, hogy üzleti úton vagyok. Milyen üzleti úton, kérdezte, és mivel továbbra sem jutott eszembe jobb, azt mondtam, hogy tanácsokat adtam. De milyen tanácsokat adtál és kinek, kérdezte, amire azt mondtam, hogy a helyi művelődési háznak adtam tanácsokat. Topi azt mondta, hogy érti, és nem is kérdezősködött tovább. Én viszont megkérdeztem tőle, hogy megy az üzlet, amire ő azt mondta, hogy jól.
Amikor abban a melegbárban először összefutottunk, mintha említette volna, hogy ebben a kisvárosban is nyitott valami üzletet, talán egy kozmetikai szalont, és most arról érdeklődtem, hogy mi van azzal a szalonnal, de hamar kiderült, hogy mivel az a szalon jól működött, most nyit még egy kozmetikai szalont, és ennek az ügyeit intézte. Amire azt mondtam, hogy jó, akkor biztosan mindenki nagyon szép lesz ebben a kisvárosban.
Tamás Évi egyébként szintén ebben a városban él, és régen ő is nagyon szép volt. Ha nem lopta volna el azt a nyulat vagy én nem lopom el tőle, bizonyára szerelmes lettem volna belé, és megígértem volna neki, hogy ha felnőttek leszünk, feleségül veszem. Csak hát nem álltunk szóba, így nem ígérhettem neki semmit.
Topi homlokán ugyanolyan piros folt volt, mint Tamás Évi homlokán. Topinak rövid szőke haja volt és egészen fehér bőre. Ahogy Tamás Évit, úgy Topit is az óvodában ismertem meg. De meg kell mondanom, hogy Topival kapcsolatban sem merült fel, hogy feleségül vegyem, ha felnőttek leszünk. Annál is inkább, mert barátok lettünk, barátok pedig nem szokták feleségül venni egymást. Arra már nem emlékszem pontosan, hogyan lettünk barátok, de az biztos, hogy az ő anyja és az enyém szintén barátok voltak egy ideig. Topi anyját úgy hívták, hogy Porkoláb Ágnes. Ápolónő volt abban a kórházában, ahol az anyám is dolgozott, és emlékszem, egy délután, amikor Topival a homokozóban várat építettünk a lakótelepen, ők ott ültek ketten a fák alatt a padon, és Porkoláb Ágnes vigasztalhatatlanul zokogott. Azt nem tudom, hogy miért sírt, de ahogy összenéztünk Topival, úgy tűnt, hogy ő sem tudja.
Aztán eltelt harminc év, én meg ott ülök abban a melegbárban, és akkor hirtelen meglátom Topit, ahogy a mobiltelefonjába üvöltözik az üres táncparkett közepén. Dobbant a lábával, a kezével hadonászik, én meg el sem akarom hinni, hogy ő az, és arra gondolok, elképzelhetetlen, hogy Topi ugyanabban a bárban ugyanazt az italt igya, mint én. És akkor még az is kiderült, hogy Topit nem is úgy hívják, hogy Topi, hanem úgy, hogy Orbán. Mert hát miért kiabálná valaki azt a telefonba, hogy Porkoláb Orbán vagyok, ha nem úgy hívják? Nézem ezt az embert, nézem a kék szemét, a rövid szőke haját, a sörteszerű, de gondosan igazított borostát, a frissen vasalt hófehér inget, a piros foltot a homlokán, és csak az jut szembe, hogy ez az ember bizony meghízott, mióta nem láttam. S habár meghízott, ugyanolyan szép, mint volt. Az a harminc év mintha nem is lett volna.
Úgy alakult, hogy végül Topi is észrevett engem, és ahogy odajött a bárpulthoz, felvettük a beszélgetés fonalát, amit évtizedekkel ezelőtt elejtettünk. Úgy vettem észre, hogy Topi arca felderült, amikor meglátott. Kérdezgetni kezdett, hogy élek, mivel foglalkozom, és mivel erre a kérdésre számítottam, vissza is kérdeztem, hogy ő vajon ide jár-e, és hogy tényleg rosszul emlékszem-e a nevére.
Miért kérdezem én ezt? Mindig is úgy hívták őt, hogy Orbán, és mindig is ide járt. Amire azt mondtam, hogy jó, de én úgy tudtam, hogy őt Topinak hívják, és itt őt még sosem láttam. Amire Topi azt mondta, hogy hagyjuk a gyerekkori dolgokat. És aztán úgy lett, ahogy mondta. A továbbiakban tényleg nem foglalkoztunk olyan dolgokkal, amikkel gyerekek szoktak foglalkozni.
*
Na persze most, hogy jobban belegondolok, elég sok mindent tudtam már korábban is Topiról meg a környezetéről. Tudtam például egy nagy tekintélyű sebészorvosról, akiről az a hír járta a városban, hogy még a halottakat is élővé tudja műteni, és soha nem szalad félre a kés a kezében, noha igen szereti a kaszabolást. Ezt a nagy tekintélyű sebészorvost úgy hívták, hogy Orbán doktor. Később tudtam csak meg, hogy Topinak ez az Orbán doktor volt az apja, de már röviddel a fogantatás után nyilvánvalóvá vált, hogy a születendő gyereket nem fogja a nevére venni, merthogy Porkoláb Ágnes nem a felesége volt, hanem a beosztottja. Porkoláb Ágnes, a kórházi ápolónő talán ezért döntött úgy, hogy ha a fia nem viselheti vezetéknévként az Orbán nevet, legalább keresztévként hadd viselje. Aztán egy szép napon Porkoláb Ágnes, anyám barátnője, egy ikerpárnak is életet adott. Úgy hívják őket, hogy Luca és Laci.
Porkoláb Ágnesnek vakító kék szeme volt és gesztenyebarna haja. Luca és Laci, ahogy a csecsemők többsége, sokáig kék szeműek maradtak, aztán ahogy a szemük, úgy fokozatosan a bőrük is egyre barnább lett, így lett belőlük két igazán szép kreol bőrű kisgyerek. Abban az időben, amikor homokvárakat építettünk a lakótelepen, még nem tűnt fel, hogy Topi egyre gyakrabban tölti az idejét nálunk, és egyre kevesebbet van otthon Porkoláb Ágnessel és a kisebb testvéreivel.
Aztán eltelt tíz vagy tizenöt év, és én észrevettem, hogy Topi egy különleges karikaékszert hord a makkjában.
*
A testvéreim és én abban az időben nudista strandra jártunk anyánkkal. Erre a strandra járt Topi is anyám másik barátnőjével, Mártival. Amennyire vissza tudok emlékezni, Márti meglehetősen kövér és csúnya nő volt. Ezen kívül kétoldali csípőficamban szenvedett, többször meg is műtötték vele, ez azonban nem akadályozta abban, hogy dolgozzék. Márti ugyanabban a kórházban volt ápolónő, ahol anyám és Porkoláb Ágnes. Mivel azonban Mártinak nem volt szerencséje a — hogy is mondjam — szerelemben, így a karrierje gyorsan és magasan ívelt felfelé. Kettőt pislantottunk, és Márti ápolónőből máris a kórház ápolási igazgatójává változott, és egészen addig az is maradt, amíg egy csúnya betegség le nem döntötte a lábáról. Mondanom sem kell, hogy Márti Orbán doktor kése alatt nyerte vissza — ha nem is tökéletesen — az egészségét. Az anyám és én meg is látogattuk őt a kórházban, de Orbán doktorral nem találkoztunk. A betegség miatt vagy másért, de Márti ma már nem az ápolási osztály élén dolgozik, hanem egy kozmetikai szalont vezetget.
A kisváros egy tó közelében volt, ennek a tónak a partján volt a nudista strand. Én magam lassan fejlődő, vékony csontú kamasz voltam, ezért is figyeltem olyan ámulattal vegyes botránkozással Topit, ahogy a kövér és csúnya Márti mellett fekszik egy nagy fürdőlepedőn. Topinak hamarabb adatott meg a függetlenség, gyorsabban fejlődött az izomzata, és látványosan nagyobb répával büszkélkedhetett, mint én, a répás nyúl. És akkor a különleges karikaékszert még szóba se hoztam, ahogy Tamás Évit sem. Az a hír járta ugyanis akkoriban, hogy Tamás Évi és Topi együtt járnak.
Azon a nyáron többször messzire kieveztem egy felfújható gumikajakkal a tavon, és egy alkalommal Topit vettem észre a vízben, ahogy ott úszik nem messze tőlem. Oda is kiáltottam neki, hogy ha van kedve, szálljon be a gumikajakomba, amire azt mondta, hogy nem. Egyáltalán, nem is érti, miért kellene neki beszállnia az én gumikajakomba, és úgy nézett, mint aki tényleg nem érti, hogy nem rá, hanem a különleges karikaékszerére vagyok kíváncsi. Mondtam neki, hogy jó, ha nem akar, akkor nem muszáj.
Mostanában az is eszembe jutott, hogy vajon ekkor ment-e tönkre a barátságunk vagy máskor. A lényeg, hogy az anyám először Porkoláb Ágnessel veszett össze, aztán évekkel később valamiért Mártival. Pedig Márti bármilyen kövér és csúnya volt, ráadásul most már öreg és beteg is, mégiscsak megígértem neki, hogy ha felnőtt leszek, feleségül veszem. Hát, most legalább már felnőtt vagyok.
*
Miután összefutottunk abban a melegbárban, végre lehetőségem volt megtekinteni Orbán különleges karikaékszerét. Mondtam, hogy szép nagy karikaékszer, és aztán valahogy lehetőségem volt újra és újra megtekinteni, ahányszor csak kedvem volt hozzá. És még arról a rohadt gumikajakról is sikerült teljesen megfeledkeznem.
Ahogy mondtam, a melegbár után még két különböző helyen futottunk össze Topival. Az egyik ilyen hely az ő lakása volt, a másik az enyém. Azt, hogy mit csináltunk ezeken a helyeken, nem szeretném részletezni, de annyit azért elmondhatok, hogy Topi hálószobájában szép nagy franciaágy volt, a fürdőszobája pedig telis-tele női kozmetikumokkal. Igyekeztem tapintatos lenni, ezért nem kérdeztem rá, mit keresnek ott női holmik, és miért van tele a fiók női fehérneművel, de Topi magától elmondta, hogy nős. Van neki egy felesége, aki hol itt van, hol ott, valójában csak nagyon ritkán találkoznak, és még ritkábban alszanak együtt. Ha éppen együtt vannak, az jó, de a felesége megérti, ha ő fiúkkal is szeretne aludni. Amire mondtam, hogy jó, és amikor a feleségéről kérdeztem volna, azt mondta, hogy nem szeretne róla beszélni. Mondtam, hogy jó, akkor ne beszéljen róla, de legalább azt mondja meg, hogy hívják. Azt mondta, hogy sajnálja, de azt sem mondhatja meg.
Amikor legközelebb az én lakásomban találkoztunk, Topi két dolgot is mondott. Az egyik, hogy most már szeretne rendesen megbaszni, a másik pedig, hogy ne gondoljam, hogy közöttünk komolyabb érzelmi izé kialakulhat, mert ő nős, és ehhez ragaszkodik. Így mondta, hogy komolyabb érzelmi izé. És mivel nem tudtam, hogy ez mit jelent, azt mondtam neki, hogy ilyen biztosan nem fog kialakulni, mire Topi úgy nézett, mint aki tényleg nem érti, hogy nem rá, hanem a karikaékszerére vagyok kíváncsi. Aztán kinyitottunk egy palack bort, és odakészítettem az ágy mellé egy tányér megpucolt sárgarépát, hátha majd kedvünk támad rágcsálni.
*
Egyik nap megcsörrent a vezetékes telefon. Mondtam, hogy halló, ki az, mire egy női hang azt mondta, hogy ő a Tamás Évi, és a Topit keresi. Azt mondtam, hogy Topi nincs itt, és nem is tudom, mikor láttam utoljára. A női hang erre azt mondta, hogy én csak ne hazudjak, mert ő tudja, hogy a férje nálam van. Amire azt mondtam, hogy nem hazudok, tényleg nincs itt, és hetek óta nem is láttam. De ha már így beszélünk, mondtam a női hangnak, meséljen, mi van vele, hogy él, mivel foglalkozik. Évtizedek óta nem is láttuk egymást, azt sem tudtam, hogy a Topi a férje. Amire a női hang azt mondta, hogy erre ő nem ér rá, és letette a telefont.
Alighogy visszatettem a kagylót a helyére, valaki csöngetett. Kimentem az előszobába, ajtót nyitottam. Idősebb testes férfi állt a bejáratnál, rövidre vágott haja szőkéből őszült, a kezében egy orvosi táskát szorongatott. Orbán doktor vagyok, mondta, bejöhetek? Amire azt mondtam, hogy persze, nyugodtan jöjjön be, és csak miután lehette a táskáját, akkor vettem észre, hogy a homlokán, mint egy jel, alig látható, halvány folt piroslik.