Edouard Louis (1992) első regénye, az azóta magyarul is olvasható En finir avec Eddy Bellegueule (Leszámolás Eddyvel, Ab Ovo, 2015) 2014-ben jelent meg. Az elbeszélő gyermekkorának sötét színekkel festett tablója („Egyetlen boldog gyerekkori emlékem sincsen” — így az első mondat) a gimnáziumi tanulmányok megkezdéséig mutatja Louis életét, háttérben egy pikárdiai kisváros, Hallencourt és a vidéki Franciaország, a hétköznapi kirekesztés, az antiszemitizmus, a homofóbia, és az idegengyűlölet automatizmusainak leírásával. A könyv recepcióját viszonylag gyorsan és sikerrel sajátította ki az a diskurzus, mely miközben a marginalizált társadalmi csoportok reprezentációjában igyekszik igazságtételt látni, előszeretettel borzongat egy távoli világ kegyetlen díszleteinek esztétikus ábrázolásával.
Az En finir avec Eddy Bellegueule zavarba ejtő egyvelege dillettantizmusnak, nyelvi keresetlenségnek (igénytelenségnek), radikális magamutogatásnak és a francia Bildungsroman társadalmi felemelkedést tematizáló hagyományának. Kiegészülve a divatos auto-fiction zsáner alulretorizált narrációjával jó ideje összekapcsolódó emancipatórikus törekvésekkel, ahol a vallomásosság (egy sajátos „így jöttem” keretében) a nehezen megtalált identitás kinyilvánításának terepe (Annie Ernaux, Hervé Guibert, Marie Darrieusecq). Különösen igaz ez Louis-ra, aki a mélyszegénység leírását az ENS és egy Bourdieu-szakdolgozat után végzi el. A szándékoltan igénytelen, erősen élőbeszédszerű nyelv ebben az első könyvben az egyes első személyű elbeszélő szabadon áradó gyűlöletét támogatja, a megvetést, az empátia teljes hiányát a leírt társadalmi réteg iránt, mely végső soron kikezdi a nyomor nosztalgikus megidézésén munkálkodó egalitárius poétikákat.
Két évre rá, idén jelent meg Louis második, jóval komplexebb könyve. Míg az első kötet nyelvi esetlenségei, szerkezeti kockázatkerülése és folyamszerűsége az írásmóddá tett spontaneitást hirdette, az Histoire de la violence (Seuil, 2016) kifejezetten komponált képet mutat, elbeszélői eszköztára magába olvaszt számtalan, Berhardtól, Beckettől, vagy épp a nouveau romantól örökölt technikát. A változatlanul önéletrajzi karaktert itt a narratív idősíkok rétegzettsége ellensúlyozza. Röviden: 2013 karácsonyán, egy baráti találkozót követően Louis a Place de la République-en beszélgetésbe elegyedik Rédával, egy fiatal kabil fiúval, akit röviddel azután felinvitál magához. Beszélgetnek, szeretkeznek, majd hajnal felé, miután Louis rájön, hogy partnere ki akarta rabolni, Réda dühbe jön és megveri, megerőszakolja, folytogatja Louis-t.
A regény ennek az éjszakának a története, melynek megformálása mindenekelőtt személytelenítést jelent. Az elbeszélés 3 fő diskurzust helyez egymás mellé, melyek 3 különböző időpontot is jelölnek: 1) az elbeszélői hang jelen ideje, 2) a kérdéses éjszakát követő rendőrségi feljelentés bürokratikus nyelvének megidézése, 3) a harmadik sík az elbeszélő nővérének történetrekonstrukcióját rögzíti. Ez utóbbi kétségkívül a legeredetibb megoldása a regénynek. A szöveg nagy részében Louis nővére kap szót, aki miután tudomást szerzett az éjszaka történetéről, hol jobban, hol kevésbé torzítva továbbmeséli férjének. Más szóval hiányzik az elbeszélői ősjelenet, Louis nővérének függőbeszédben előadott monológja veszi át a helyét. Az egyes szám első személyű elbeszélő szerepe legtöbbször arra korlátozódik, hogy javításokat eszközöl, kommentárokat illeszt a szövegbe, vagy egész egyszerűen kérlelni kezdi az olvasót, hogy ne figyeljen oda a nővérére.
Az Histoire de la violence elbeszélője (a szöveg szerint) illetéktelenül hallgatja ki nővérét, és ennyiben a saját történetének tanúja lesz. Az így lejegyzett éjszaka második reprezentációja semmiféle igazságviszonyt nem ápol az eredeti eseményekkel, hiszen az elbeszélő valójában nem mondja el a történetét. A diskurzusok és idősíkok szövevényes kapcsolásai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az Histoire de la violence képes termékenyen elbizonytalanítani saját műfaji kereteit. A dekonstruált narratív rétegek a traumatizált elbeszélő nyelvi kiszolgáltatottságát radikálisan viszik színre: az elbeszélő értelmezővé válik, a tanúságtétel kommentárrá.