A mennyországban, egy jó kis bulin, rózsaszín, fodros felhő szélén meztelenül, vérben, sebbel, jódban, „az éjszaka ékszereiben”, sminkelve, „infúzióval”, pótlásokkal, „égett arccal”, „cím nélkül”, rohamsisakban, mellében acéltűkkel, tejben és hintőporban, magnéziumban, egyenlőséget sugalló kelet-európai konfekcióöltönyében, gumis nyakkendőjét illő és termékeny zavarral huzigálva: Hajas Tibor hajolt meg Csáth Géza előtt: Kérlek szépen, Hajas Tibor vagyok, születtem 1946-ban, 1968-ban és 1990-ben Budapesten, Kelet-Európában és az Európai Egyesült Államokban, értelmiségi családból. A „művészet”-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel. 1980-ban hunytam el autóbaleset következtében.
Szent Péter hozott egy színes tévét, hogy megnézhessék, Csáth kívánságára, a Fradi–Stubnyafürdő meccset. „A képernyő vibrálásában minden kedvesen romlott és feminin, mint a halottak”, nézett kokettálva Hajas Csáthra. Az a lábait dörzsölte. Fáj. Makacs. „Vállalni fogom a kockázatot, hogy kiválasszam a pontos dátumot, időpillanatot és a feltételeket, hogy megkérdezzem, van-e kegyelem.”
Ezen röhögni kezdtek, az Atyaúristen berágott, Csáth! Hajas! feltámadás után kihozzák az ellenőrzőjüket. De azok ketten ahelyett, hogy szelíden észre tértek volna (ahogy én vagy te), alattomosan kihasználva a Szentháromság adta információs rést, Csáth a Fiúnál, Hajas a Szentléleknél keresett s talált pártfogást, miközben kicsit mószerolták az Atyát, emlékezvén a régi, szép időkre még lent a Földön.
Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete
E. P.: A kitömött hattyú, Magvető, 1988, 343–344.