Kedves Irén!

Mostanában sokat gondolok magára. Kezdem belátni, hogy hiába futok, magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan.

Mostanában sokat gondolok magára.
Kezdem belátni, hogy hiába futok,
magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan.
A vérnyomásom csak nő,
és már nem fogom elhinni,
hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül.
Szeretem az elbaszott életemet,
arra is rájöttem. Szeretem, hogy így el van baszva.
Büszke vagyok rá. Elmondanám,
hogy az isten belát a háta mögé is,
tőle se lehet menekülni és szégyellem magam.
Akárhová megyek,
mintha lenne egy állatom,
ami a véremben lakik
és mindig be akar mutatkozni mindenkinek.
Három napja azt akartam mondani,
hogy ha magányos is vagyok,
minden rendben megy,
és már látom, hogy milyen szépen,
tisztán fogok innen feltámadni.
És esküszöm, hogy csak egy éjszakára
mentem utána duhajkodni.
Sokat esett előtte, és nem volt kánikula.
Tiszta volt a pénteki ég. Én elhittem megint,
hogy a kezemben tartom a dolgokat.
Szombat hajnalban fel voltam háborodva,
hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba
egy röpke orális szexért.
Dehát az isten háta mögött is közterületnek
hívják a közterületet és le se merem írni,
hogy azután is mennyi minden történt.
Pedig én nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén.
Az a hülye állat nem tudja, hogy kell csendben maradni.
És hát az a nő úgy nézett ki, mint eva green.
Ki tudná visszafogni magát? Most már nem bánom.
Forduljon fel a világ, ilyen vagyok én.
Szeretem csinálni az anarchiát. Szeretem,
ha magam alatt elvághatom a fát.
Szeretem a drogokat és szeretem a piát.
Szeretem eva greent és az anált.
Szeretem, ha megbotránkoztathatok
két rendőrt és egy rendőrlányt.
Szeretem a hardteknót és szeretem a rokkot.
Szeretem, ha felrúghatom végre a hülye rendet.
Isten látja lelkem, szeretem a gangsztareppet.
Elfogadom, ha valaki rossz pálinkával kínál.
Mint a tenyeremet, úgy ismerem a redtube-ot.
Irén, szeretem én magát. Szeretem, hogy szereti
a sötét szememben a magányt.
Szeretném, hogy ne kelljen dolgozzak soha többet.
Szeretem a másnapos reggeleket.
Mindig későn szeretnek engem
és későn szeretem én is őket és ez nem igazság.
De mostmár elfogadom. Elfogadom,
hogy nem tudom, hol lakik, ha lakik az isten,
és a vérnyomást és a paranoiát.
Elfogadom, hogy már soha nem fog elhallgatni
az a vérfarkas, aki üvölt a szívemben.
Hogy nincs semmi, ami betöltheti a hiányt.
Hogy csak éhesebb leszek, minél többet tömöm a pofám.
De ne aggódjon értem, Irén. Ez a vers is
egy ótvaros nagy túlzás. Gondolja azt,
hogy adok magának egy őszinte csókot.
Nem tudom, hogy kell, de tehetünk egy próbát.
Mert hazudtam, tudom,
hogy valahol még szeretem a csendet és a rendet
és még dolgozni is szeretek.
Isten bocsássa meg nekem ezt az egyet.

Horváth Benji: Kedves Irén!
H. B.: Az amnézia útja, JAL–Prae.hu, 2016, 88–90.