„A szabad embernek mindig van ráérő ideje,
hogy kedvére békésen eltársalogjon.”
(Paul Feyerabend: Három dialógus a tudásról;
Tarnóczi Gabriella fordítása)
Örök szabály, sose menj a meccs szünetében budira, mert akkor vannak a legtöbben. Őket ez nem érdekelte, kivárták a sorukat. Egymás után léptek be a kis építménybe, melybe egy rozsdás ereszcsatorna volt oly módon beszerkesztve, hogy az egyik oldalon a végét mellmagasságban az oldalfalhoz rögzítették, a másik oldalon pedig a talajszinten fúrt lyukba illesztették, létrehozva ezzel egy hegyesszögben lejtő vékony vályút, melybe egyszerre maximum három hím tudta üríteni folyékony terhét. A vizelet a falba vájt lyukon közvetlenül a budi mellé folyt volna ki, ha a lefolyó nem lett volna két helyen lukas. Így viszont a három hogyozó közül csak arra nem csorgott pisa, aki a lyuktól legtávolabb állt. A hazai szurkoló rutinosan el is foglalta az egyetlen kedvező pozíciót, míg a vendégnek a felső lukhoz legközelebbi hely jutott. Néhány másodpercbe telt, míg felfogta, hogy nemcsak eleve egy tócsában áll, hanem közben rá is csurog az áldás.
Dolga végeztével méltatlankodva megszólította ez előtte sétáló Hazait.
Maguknál ezt nevezik budinak?
Miért, mi a baja az elnevezéssel?
Csak annyi, hogy ez nem budi. Maga szerint budinak nevezhető egy lukas ereszcsatorna?
Nézze, Frege szerint az ember, mikor elkészít egy tárgyat, használati lehetőségeket épít bele. Preferenciákat. Egy ajtókilincsbe például azt, hogy ajtókat nyissunk, csukjunk vele. De ezzel csak egy ajánlatot tesz. Ettől függetlenül a kilincset még millió dologra használhatjuk. Gondoljon Duchamp-ra, aki egy piszoárt küldött egy kiállításra, 90°-kal elfordította, így megváltoztatta a folyás irányát. A Forrás címet adta neki. Az így kialakult csésze megidézi az anyaméhet és — mint többi tárgyához hasonlóan — kettős lénnyé alakult át. A körvonala egy Buddha körvonalát sejteti, a „Fürdőszobák Buddhája” — mondják róla. Ráadásul ráírta a porcelángyártó cég főnökének a nevét is. Tehát miért is ne lehetne budinak nevezni egy lukas ereszcsatornát?
Nevezni lehet, maga félművelt idióta, csak használni nem. Nézze meg, csurom húgy a cipőm és a nadrágom. Egyébként pedig Frege soha nem írt ilyen szimpla baromságokról, az ironizáló művészetet meg végképp ne keverje ide, ott a valóság — jó estben — kiindulási pontnak számít. Vagy maga is azok közé tartozik, akik szemműtétre gyűjtöttek Isaurának?
Már rég a korlátnál álltak, ment a második félidő. Mindkét csapat tartotta a 0:0-t. Nem erre törekedtek — egyáltalán semmi jelét nem mutatták bármilyen törekvésnek —, talán csak arra, hogy minél kisebb energiaráfordítással jussanak el a játékidő végéig.
Ekkor jelent meg hőseink látóterében egy hazai szurkoló. Kezében dobozos sörrel, imbolyogva közelített egy bokor felé. Célját elérve megállt, fél kézzel lehúzta a cipzárt, hosszas keresgélés után előbányászta gatyája mélyrétegeiből a cerkáját, és hogyozni kezdett. Hőseink olyan figyelemmel nézték, mint a biológia órán tárgylemez alá helyezett vízcseppben nyüzsgő életet. Ahogy a vizeletsugár első cseppjei földet értek, emberünk úgy vágódott hanyatt, mintha saját vizeletének nyomása lökte volna. Egyik kezével továbbra is makacsul szorította sörösdobozát, mint a Hóvirágünnepben Rudolf Hrusínský a vaddisznópörköltös edényt, a másik kezével elszabadult cerkája után kapkodott, mely egész testét telepermetezte saját veseszörpjével.
Vendégből azonnal fékezhetetlen röhögés szakadt fel, mire Hazai rámordult.
Mit röhög ezen a szerencsétlenen? Szívbeteg, nem lenne szabad innia, ráadásul megint nem vette be a szívgyógyszerét. Már két infarktusa volt.
Bocsásson meg, nem tehetek róla. Ahogy Bergson írja, a nevetés feltételezi az együttérzés hiányát, ráadásul éppen a megszokott automatizmusokból történő hirtelen kibillenés váltja ki. Egyébként pedig az egész jelenet Kerouac Útonjának utolsó jelenetét juttatta eszembe, amikor a főhős éjszaka stoppol, felveszi egy nyitott platójú furgon, s míg ő felkecmereg rá, eszébe jut, hogy irtóztatóan pisálnia kell. Kiáll a plató szélére, elkezd hogyozni, a furgon elindul, ő hanyatt esik, miközben csillogó cseppekké málló sugarat lő a csillagok közé.
Maga tényleg hisz is ebben a sok marhaságban, amit itt összehord? Egyrészt köztudomású, hogy a nevetés a félelemből származtatható. Maga frusztrált, fél, szar a csapata, tele van félelemmel vegyes előítéletekkel, mert nem tudja, hogy mi, öt faluval a maga béke szigetének hívott kis településétől, milyenek vagyunk, nem akarjuk-e megverni, urambocsá’ megkéselni magát. Mintha pirézek lennénk vagy marslakók. Másrészt nekem véletlenül az Úton az egyik kedvenc könyvem, és nemhogy a legvégén, de sehol nincs benne olyan jelenet, amilyet most maga leírt.
Közben pár láthatósági mellényes figura az árnyékba húzta a sört szorongató, húgyszagú embert. Megpróbáltak hápét diktálni bele, míg jön a mentő.
Hazai semmitől sem zavartatva folytatta.
Véletlenül szó szerint tudom az Úton utolsó mondatát.
És mély zengésű baritonján belekezdett:
„Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszú sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és Iowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok.”*
A mentő szirénázva indult a tartományi központ irányába, miközben a játékosok lehajtott fejjel bandukoltak az öltöző felé. Ki tudja, mi lett az eredmény? Kit érdekel?
Vendég melodramatikus mozdulattal a büfé felé mutatott.
Addig is. Iszunk egy sört?
________________________
* Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor fordítása
A szövegben szó szerint vagy kis változtatással idéztem Czinki Ferenc Egy kocsma város című könyvéből és a http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Duchamp oldalról. (Sz. M.)