A repülőn annak az orosz nőnek
fény vetült az arcára, felhők fölötti fény.
Most már bárhová megy, a fény
mindig az arcán marad.
„Hölgyeim és uraim, itt a pilóta beszél,
meglep, hogy itt vannak velem.
Én vagyok az önök végzete,
és önök az én végzetem.
utunk nem tart már soká;
magamról ennyit:
»Senkinek sem ártottam, senki sem ártott nekem,
de segíteni sem akar senki. Épp hogy senki!
De ez sem áll azért,
az épp-hogy-senki nagyon is jó lenne,
kész örömest!« — miért ne röpülnék én
épp-hogy senkik társaságában?…”
Az orosz nő felnézett (arcán az örök fénnyel)
és lapozott a fedélzeti magazinban.
*
Ámon király elalszik a szfinx mellett,
álmot lát a föld alatti városról:
A gyökerek között forró járat nyílik a mélybe,
ott minden férfi trikóban áll egy konyhában,
ott minden nő keze viaszosvásznon töröl végig,
ott minden tükör széle csorba,
ott lent a mélyben hosszú folyosók húzódnak,
minden lépés visszhangzik,
minden ajtó tárva,
mindenhol lábasokban gőzölög a víz,
s a kövezet mindenütt kockás.
A mélységnél mélyebben
minden nő bőröndbe csomagol,
cipője fényes, magasított a sarka.
Esténként ha ezek a nők levetkőznek,
sápadt testük tükröződik a tükörben,
leülnek egy székre,
kicsatolják melltartójukat,
és vékony testükhöz
túl súlyos emlőik megrezzennek,
s ők fejüket lehajtva ülnek percekig,
míg a mélységnél mélyebb
mélységnél is mélyebben
szörnyek vágtatnak hosszú járatokon
csattogó patákon távolodva.
*
Reggelenként a kertben levelek hullanak
a fákról, ellepik a földet,
ellepik a lépcsőket,
ellepik a verandát,
ellepik az ablakokat,
ellepik a házat,
azután eső hull az opál égből.
Egy öregember jön be ilyenkor,
megáll a viaszosvászon asztalnál,
kezét tar koponyáján végigsimítja,
vékony hangon felkiált:
„Öregember vagyok,
nem tudom, hogy hívnak,
nem tudom, van-e isten,
tanulságokat már csak a testem
von le,
a májam, a hólyagom,
a szívem.
A végső bölcsességet elértem,
és el is hagytam már.”
*
Homokszín kutya hever a királyi sírok tövében,
némán süpped az időbe,
halottak szaga éri,
szikkadt gyolcs szaga,
a homokban búvó
évezredek sötét szaga
és a turisták parfümillata.
A királynő megérinti a király vállát,
a lemenő nap a király térdét éri,
nem is érheti más,
csak a királnyő és a nap.
*
Kezén halványkék erek,
halványvörös a szája,
halványkék a szeme.
Léptei, miként szavai
bizakodva követik egymást
(mint ama régi szálló egykori
vendégeinek tánclépései).
Története olyan, mint
a pálmák szegélyezte kert csalafinta sétánya,
az ebédlő kristály csillárjainak szeszélyes alakja,
a bizalmas feladatok összetettsége,
az áldozatok életrajza,
kémek találkozása.
A férfi behatol a nőbe,
a nő a férfit fogadja
(ott bent minden más).
Valami sanzon szól,
holt énekes hangja.
Az ablakon túl a házak vakolata,
a szállodai népség kiáltásai,
a rendőrség szirénája,
az utcát ellepő járókelők.
Századok telnek el így,
és elalszanak egymáson.
A nő elhallgatja az életét,
a férfi elhallgatja az életét,
hisz idegenek ők,
egymás végső veszélyei.
*
Láz tört rám az észak-afrikai éjszakában,
láz tört rám a sivatag hideg leheletében,
burnuszos férfiak lepték el az útmenti éjszakát.
Emlékeztem egy öregemberre,
a fáról alápergő levelekre,
emlékeztem kiáltására,
hunyorgására,
ahogy tekintete tekintetemet kereste.
*
„Hölgyeim és uraim, itt a pilóta beszél,
hamarosan turbulenciába kerülünk.
Önök imádkozni fognak, ki-ki a maga nyelvén,
istenüket fogják hívni, az összes istent,
akikkel megteltek az egek, és én magam is
aggódni fogok, imaféle fogja elhagyni az ajkamat.
Lehet, hogy énekelni fogok,
mindazonáltal ne feledjék:
»Senki sem énekel oly tisztán, mint azok,
akik a legmélyebb pokolban laknak: amit
az angyalok énekének vélünk, az ő énekük.«
Köszönöm, hogy engem választottak sorsuknak,
és remélem, hamarosan viszontláthatjuk egymást.“
Az orosz nő szemhéja zárva, halványan derengő
vöröses fény simítja arcát. Mosolyog, mint akinek
eszébe jutott, hogy várják, mint aki látja a várakozót,
s nem csak alakját, lelkét is látja, mint Ámon király
álmaiban a mélységeket, s alattuk a még mélyebbeket.
*
Egy betegség vége:
Lefelé jövet a hegyről jó volt megpihenni a padon,
végigsimítani a kopott támlán, a láz kihűlt,
valami elmúlt — ezt gondolni —,
eggyel kevesebb megint az, ami van.
Megállni, hallgatni az örök suhogást,
míg a fák hajladoznak,
jegenyék,
zöldek, sárgák és feketék.