Az Örs vezér téren regisztrálták magukat, ott pénzt nem kaptak, mondták nekik: annyian vannak, hogy a tüntetésért járó napidíjat utólag fogják megkapni.
Árkád vezér egyik hadnagya Rea kezébe is nyomott egy táblát, amelyen az állt: „Nem engedünk az 1241-ből!” Rea forgatta, forgatta a táblát, nem értette. Kolonc is velük ment aznap, kellett neki a pénz, kezdett rosszul jövedelmezni a foglalkozása, a korábbi évszázadok alatt felhalmozott nemesfémkészlet — már csak a gyakori betörések miatt is — kezdett erősen megcsappanni, egyre ritkábban talált a lakásokban valamit. Ahhoz továbbra is mereven tartotta magát, hogy nagyobb méretű tárgyat nem visz el magával. „Nem vagyok én tróger”, mondogatta.
— Mi ez az 1241? — kérdezte Rea.
— Faszom tudja — válaszolta Kolonc.
Az ő kezében is tábla volt, rajta két sorban a felirat: „Adózik a fészkes fene, nekünk már csak ez kellene, hejretyutyutyu!” Odébb ilyen táblát lóbáltak: „Faszok legyünk vagy magyarok, ez a kérdés, válasszatok!”
Birs sóhajtott és nekilátott magyarázni.
— A tatárok tábláit visszük — mondta. — Ők aszongyák, hogy Európa el van tévedve 1242 óta… Ezt folyton mondogatják, ezt a számot. 1242. Nem tom, miért. Úgy hívják őket, hogy Nagytatárok Vérszövetsége, és a vezetőjük azt mondja, hogy ő Dzsingisz kán micsodája, nem a fia, nem az unokája, de ilyen… valami kései lószarja, a Nagykán Kündü… Az igazi neve, amit felvett, Torkos Töhötöm, mert korábban Turka Béla volt neki a neve, ezt lehet tudni… A helyettese az a sztárügyvéd, aki a gyilkosokat szokja megmenteni, a doktor Ótsak Szecső… Ő a Kiskán Kündü…
— Na, basszák meg — mondta kissé szédelegve Kolonc.
Spiró György: Feleségverseny, Magvető, 2009, 72–73.