Arcokba zárt identitás

Kiss Noémi olyan társadalmi problémákat tematizál új kötetében, mint a családon belüli erőszak, a bántalmazói (pár)kapcsolat és a meddőség, mindezeket pedig a nyolcvanas évek Magyarországának — leginkább a(z) (el)hallgatás gyakorlatával és annak fokozatos fellazulásával jellemezhető — környezetébe ágyazza. A fentebb említett — manapság egyre több teret kapó, ám gyakran még mindig csöndbe zárt — témák az eddigi kritikai recepció beszédmódját és értelmezési fókuszát is jelentős mértékben befolyásolták. A Sovány angyalok erénye azonban nem pusztán az lehet, hogy reprezentálja az erőszak különböző formáit azáltal, hogy az irodalmi diskurzus részévé teszi azokat, ennél talán produktívabbnak tűnhet annak elemzése, hogy az író a színre vitt szituációkat és élethelyzeteket a maguk komplexitásában milyen mértékben képes a regényszerkezet nyelvi működésébe szőni.

Kiss Noémi olyan társadalmi problémákat tematizál új kötetében, mint a családon belüli erőszak, a bántalmazói (pár)kapcsolat és a meddőség, mindezeket pedig a nyolcvanas évek Magyarországának — leginkább a(z) (el)hallgatás gyakorlatával és annak fokozatos fellazulásával jellemezhető — környezetébe ágyazza. A fentebb említett — manapság egyre több teret kapó, ám gyakran még mindig csöndbe zárt — témák az eddigi kritikai recepció[1] beszédmódját és értelmezési fókuszát is jelentős mértékben befolyásolták. A Sovány angyalok erénye azonban nem pusztán az lehet, hogy reprezentálja az erőszak különböző formáit azáltal, hogy az irodalmi diskurzus részévé teszi azokat, ennél talán produktívabbnak tűnhet annak elemzése, hogy az író a színre vitt szituációkat és élethelyzeteket a maguk komplexitásában milyen mértékben képes a regényszerkezet nyelvi működésébe szőni.

Egy szuggesztív, már-már fullasztó atmoszférájú leírásban, az ott fekvő nők testi működésével telített kórházi közegben jelenik meg először a főszereplő, Lívia: „Volt egy kórház, sokat feküdtem ott […]. Izzadtságszag és ammónia maró bűze keveredik: lúg, hipó, menzesz.” (7; 10) A kórház — Földes Györgyi megállapítását követve — heterotópikussá[2] válik, amely elmossa a privát szféra és a publikus tér közti határokat, ahol a medikalizált test és az intimitás határainak áttörése mindennapossá válik: „Tegnap megultrahangoztak és kitalálták a nőgyógyászaton, hogy a méhemben van egy csomó. […] Vért vesznek, aztán kenetet. Megtükröznek”; „Mintha az orvos is tartana tőlem vizitkor […]. Tudom, hogy most fejben rakosgat. Ide-oda, ki kéne venni, ki kéne pakolni ezt a nőt.” (12; 14)

Szintén a heterotópikus környezet folytán kaphat hangsúlyos szerepet a női testek hol már-már szürrealisztikus („Bámulom, ahogy a mellettünk lévő nővérszálláson hajnalok hajnalán zuhanyoznak a lányok. Árnyékok hajolgatnak a tejüvegen, combok és mellek rajzolódnak ki, kezek a lábak közé bújva, ujjak a lógó melleken és a szájban…” — 8–9), hol kegyetlenül naturalisztikus, a tekintet és az egyes szám első személyű narráció fókusza által kontextusától (a test egészétől és a testtől mint egésztől) megfosztott, csonkolt testrészek reprezentálása („Egyszer dühömben kikapartam a nagyajkakat, úgy, hogy véres lett. A hüvelyem feltéptem” 76). A testek rendellenességei magukat a társadalmi konvenciókat kérdőjelezik meg és teszik ironikussá: „Van, akinek negyed tüdeje sincs már, és a gyomrából horkol. Na, majd a szép, illatos virág kitisztítja kicsit ezt a nyúlketrecet, elűzi a levegőben nyomorgó női hormonokat.” (13)

Ebben a környezetben építi fel a szerző Lívia életének narratíváját, magában a szöveg struktúrálódásában is megjelenítve a főszereplő identitáskonstruálásának módozatait. Egy ügyes — ugyanakkor már „bejáratott”, de mint később kiderül, jelen esetben a regény komplexitásához nagyban hozzájáruló — gesztussal teszi mindezt, hiszen Lívia a kórházban egy füzetet vesz magához, amelyben egész addigi életének mozaikdarabkáit próbálja egymáshoz illeszteni. Egy pontosan jelölt narrátori pozíció nyitja meg elbeszélését („Ülök és visszagondolok” — 8), ugyanakkor már a visszatekintés is problematikussá válik, hiszen Lívia „üvegdarabokat” (8) rakosgat egymás mellé, így az emlékezés akár groteszknek ható játékossága és a múltbeli események pontos leírásának lehetetlensége végérvényesen összefonódik. A visszaemlékezésnek konkrét megszólítottja lesz, mégpedig a meggyilkolt férj, Öcsi: „Hát ezzel fogom kezdeni a füzetet, a hiánnyal. A te hiányoddal. Mert igenis hiányzol. Gyere vissza, rohadt egyedül vagyok.” (13) A kialakított írásmód, a szó szerinti értelemben vett halottnak arccal — és olykor hanggal — való felruházása a prosopopeia alakzatát a regény értelemszerkezetének egyik központi figurájává teszi, amely a szöveg narratív struktúrájába épülve rámutathat Lívia énalkotásának legfőbb vonásaira. Csak akkor képes narratívát építeni maga köré, amikor meggyilkolt férjét a megszólítás által újra jelenvalóvá teszi, ugyanakkor így a prosopopeia alakzatának az a veszélye is felvetődik, amely szerint éppen a halott „felélesztése” dermeszti le és teszi halottá a nőt.[3] Tehát a történetmesélés során Lívia éppúgy Öcsivel él, mint annak előtte (sőt a férfi temetése után is: „Nem vagy többé, és közben csak az enyém vagy. Végre, most már csak nekem, abban a kis fiókban, a fejemben. Olyan jó kedvem lett tőle. Mosolyogtam, amikor befúrták az utolsó szöget a márványajtóba” — 282).

Kiemelt fontossággal bírhat az a szövegrészlet, amelyben végigkövethető, hogy hogyan válik a nő énképének alkotóelemévé a másik, hogyan törik meg a kezdetben jól körülhatárolható én–másik-viszony. Az első együttlét leírásakor a visszaemlékezésben megszakad a te megszólítás és abban a pillanatban, amikor a férfi behatol a nőbe, a viszony én–ő-viszonnyá alakul: „Lihegve kapaszkodtam fel a mellkasodra, befogtam a számmal az állad […]. Észre se vettem, hogy belém hatolt […]” (23) Majd az aktus végén Öcsi ismét te-vé válik: „Amikor kihúztad, az a legközelebbi emlékem.” (23) A férfi közelsége eltünteti a nő testének és szubjektivitásának határait, az „arcok” összekeverednek, és ettől kezdve Lívia nem saját tekintetén keresztül látja magát, hanem mindvégig a másikén (akik nem kizárólag férfiak, hiszen Sári hasonlóan tükör-tekintetként funkcionál, mint Öcsi vagy az igazgató). Így azonban mindvégig kétséges marad, hogy Lívia narrációja milyen perspektívából nyer hangot.

A regény olvasása során a főszereplőnek egyre több gyötrelmet okozó hiányérzet saját testében, vérzése által materializálódik (23; 41; 223; 227). Lívia vérzése elsődlegesen nem termékenységét, hanem folyamatos kiüresedését jelenti: „Szoba a méhem, nagy, üres, kirámolt semmi.” (222) Részletes leírását kapjuk egyrészt Lívia vetélésének („Képzeld, Uram, hogy kifolyt tegnap, mikor elmentem a slozira. Egy véres gömb esett a vécécsészébe, csecsemődarab, talán szíve is volt már” — 254), másrészt a hormonkezelések — testi és lelki kínt egyaránt okozó — fájdalmainak, melyek megfosztják Líviát attól, hogy testét egészként érzékelje („Öt napon át szedtem a tablettákat a vérzés után, mikor aztán a gyógyszer hatására ömleni kezdett belőlem a vér. […] Vérzett, vérzett a puncim. Vörös, fekete vér” — 229–230; „Mint akiből egy darabot kiharaptak” — 227). Majd a vérzés motívuma immár Lívia személyiségének részévé válik abban a rövid monológban, amely férje egyik erőszakos mozdulatának felidézését zárja: „Egy erő költözött belém, befúrta magát a koponyámba. Évekig fenyegetett. […] Véres düh.” (41–42)

A borító — amelyen Szemethy Orsolya A szereposztó dívány című festménye látható — és a szöveg közti paratextuális kapcsolat árnyalhatja az identitását kereső nő arcképét. Lívia a történet során a különböző partnerekkel való szexuális kapcsolata révén olyan szerepekhez jut, amelyekkel sem azonosulni nem tud, sem elengedni nem képes azokat. Férje mellett kizárólag a meddő, hasztalan nő szerepe jut neki, amelyet Öcsi gyakran meg is erősít benne: „Még egy kutyától is félsz, na ezért nem lehet gyereked, a gyerekhez erő kell, öröm, feladás. Neked soha nem lesz gyereked, mert te egy szar nő vagy.” (172) Mindezt igazolhatja az az izgalmas szövegrész, amelyben az elszenvedett fizikai bántalmazások, a férfihoz való szűnni nem akaró kötődés — így a saját szubjektivitás elvesztése és megsemmisülése — és a halott férj képe egyszerre jelenik meg, majd amelyben végül Öcsi és a gyermek alakja összefonódik: „Bántottál, odalöktél a falhoz, és én nem mertem visszaadni”; „Mindenem a tiéd, így nem élhetek, így már nem vagyok. A hónaljad alá csúsztatom a karom. Átkulcsollak és a mellkasodra fekszem. Odahúzom az arcodat, tényleg jéghideg a szád, mozdulatlan, csendes, szép baba.” (39)

A lejegyzett történetből nem derül ki pontosan, hogy Lívia miért ölte meg a férjét, jelenetek, életképek nyújtanak betekintést a házasságba, és a regény zárlata sem szolgál biztos válaszokkal a gyilkosságot illetően. A nőt felmentik a tárgyaláson, de a szöveg tétje sokkal inkább az, hogy Lívia képes lesz-e végleg elengedni Öcsit, és elvágni azokat a szálakat, amelyek egész addigi életében egyszerre építették és rombolták identitását. Mindezek eldöntését azonban az olvasóra bízza a szöveg: „Ezer szálon lógok, el kéne vágni őket, hogy kiszabaduljak a csomóból, amibe engem is jól belekötöztek. Majd meglátjuk. Végül is még csak nyár eleje van, ebből még bármi lehet.” (293)

Tagadhatatlan, hogy A sovány angyalok okosan felépített és sokrétű szöveg, amely fontos társadalmi problémákat jelenít meg az irodalmi diskurzus keretein belül, mindazonáltal

az egyik interjúban[4] a szerző által említett női írás kérdésköre a szövegépítkezés során nem válik hangsúlyos regénypoétikai szemponttá. Kiss Noémi korántsem alkalmaz olyan szubverzív és összetett narratív stratégiákat, mint Djuna Barnes vagy Gertrude Stein, akik rendhagyóan játszottak a mondatszerkezetekkel, kitágítva a patriarchális prózahagyomány zárt kereteit. Bár a prosopopeia alakzatának beágyazása a főszereplő énalkotásába tovább árnyalja azt az ambivalens viszonyt, amely bántalmazó és bántalmazott között feszül, a kötet szubverzivitása elsősorban mégis témájában keresendő. A sovány angyalokat a problémák megszólaltatásának ténye teszi valóban izgalmassá, nem pedig artikulálásuk módozatai.

________________________

[1] Tóth Anikó: Szeretni azt, aki nincsen, Litera, 2015. szeptember 25, http://www.litera.hu/hirek/szeretni-azt-aki-nincsen; Barcza Réka: Amikor sovány angyalok potyognak az égből, Librarius, 2015. június 4., http://librarius.hu/2015/06/04/amikor-sovany-angyalok-potyognak-az-egbol/. Nem véletlen az sem, hogy a regény különböző „címkéket” kapott, amelyek egyfajta műfaji státuszt tulajdonítanak a megszólaltatott problémáknak. Néhány ezek közül: „bántalmazó fejlődésregény”, „szocioregény”, „anyátlan regény”, „pedagógusregény”, lásd http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/sovany-angyalok–beszelgetes-kiss-noemivel; http://hvg.hu/kultura/20150621_kissnoemi_magyar_politika_olyan; http://www.168ora.hu/szerda11/ertekvilag-nojogok-gyermekjogok-135851.html.

[2] Földes Györgyi: A jászol hazugsága, Élet és Irodalom, 2015. augusztus 19. Foucault a pszichiátriát, a szanatóriumot és a börtönt sorolja a heterotópiák közé, de ebben az esetben a leírt kórház is hasonlóan működik, lásd Michel Foucault: Más helyekről, ford.: Erhardt Miklós, http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253.

[3] Paul de Man, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford.: Fogarasi György, Pompeji, 1997/2–3, 93–107.

[4] Hercsel Adél: „A magyar politika olyan, mint egy bántalmazó, elnyomó férfi”, HVG.hu, 2015. június 21., http://hvg.hu/kultura/20150621_kissnoemi_magyar_politika_olyan