A feleségem arcára figyelek fel először. Megmerevedik. Felemeli az ujját, így jelzi, hogy hagyjam abba a csörömpölést a tányérokkal. A rádió szól a háttérben, mint mindig, a híreket hallgatjuk reggelizés közben. A tigris feltehetően a montévraini állatkertből szökött meg, közli a bemondó azon az éneklő hangon, amivel a fásultságot szokta leplezni. Az állatkert szakemberei megkezdték a tigris felkutatását. Az állat veszélyes lehet, a rendőrség addig is megkér mindenkit, hogy maradjon zárt térben, és figyelje a további híradásokat. Szignál. A méz a kezemre folyt a pirítósról, ragad a telefonom is, amikor tárcsázni kezdem a munkahelyem számát. A feleségem kérdőn felhúzza a szemöldökét, amikor betegnek hazudom magam. Én pedig őt nem értem. Mintha nem tudná. Ingerült leszek, mert nincs mit megmagyaráznom. Kirúgom magam alól a széket, és felmegyek az emeletre.
Halomba dobálom az ágyon a fegyvereimet. Sörétest, pisztolyt, ismétlőpuskát. Most nem válogatok a lőszerek között sem, gondolkodás nélkül azokat is melléjük szórom. Mire volt jó a sok-sok év, amíg összevásároltam ezeket? A sok-sok év, amíg hiába vadásztam, még ha soha nem is tértem vissza üres kézzel. Még mindig nem tudom felfogni, hogy igaz, amit hallottam. Mióta az eszemet tudom, a tigris a vágyam. Mióta vadászom, ez az egyetlen állat, amelyik igazán érdekel, ami után sóvárgok.
Sietnem kell, ha nem akarom, hogy a rendőrség megelőzzön.
Kocsiba ülök és a bevásárlóközpont felé indulok, aminek közelében állítólag az állat felbukkant. Próbálom elképzelni, hogy milyen érzés lehet beletúrni egy tigris bundájába. A szőre bizonyára erős, de nem olyan sprőd és kemény, mint egy vaddisznóé. És nem olyan hitvány, mint egy macskáé. Hirtelen lefékezek, mert az utat már lezárták, erre nem tudok továbbmenni. Mindenhol csendőrautók állnak, fehér kesztyűs csendőr tereli a forgalmat. Továbbhajtok, amerre mutatja. Megkerülöm az egész épületet, bár utólag belátom, hogy ostobaság volt reménykedni. A bevásárlóközpont mögötti erdősáv is hemzseg az emberektől, és ami még rosszabb: a kutyáktól. Amatőr vagyok. Amatőrebb, mint ez az egész hangoskodó, ugató, erdőben csörtető banda. De én már csak önmagam előtt tudok szégyent vallani. Kapkodok és felkészületlen vagyok, pedig volt alkalmam megtanulni, hogy sikeres vadász csak az lehet, aki kitartó és gondosan tervez. Pár percre van csak szükségem. Megfordítom az autót, nekem most az ellenkező irányban van dolgom.
Az út néhány sziklás domb mellett vezet, a szürkésvörös kövek között csak néhány száraz bokor nő. Egy tigrist nem könnyű észrevenni. Hiába az élénk narancsárga bunda, a feltűnő csíkok. Amikor először láttam az állatkertben, apámmal álltunk egy üres kifutó előtt. Fáradt voltam és nyűgös, a pereces bódéhoz akartam menni, de apám csak állt ott, és nem engedte el a kezem. Azt mondta, számoljam meg a tigriseket. Milyen tigriseket? Csak sziklákat láttam, bokrokat, itatót. Aztán az egyik szikla megmozdult. Felkelt és arrébb ment. Mesziről nem látszanak a csíkok. Figyelni kezdtem. Az itató mellett felfedeztem a másikat. A bokor mellett még egyet. Három, mondtam büszkén apámnak. Hat, mondta ő. Hosszú percekig álltunk ott, mert nem akartam mozdulni, amíg meg nem lett mind.
Megállok egy élelmiszerbolt előtt. Lehet, hogy egész éjjel kint leszek az erdőben, ennem, innom kell. Ki tudja, mi van a hűtőnkben. Az utolsó vetélése óta, mióta már egyáltalán nem dolgozik, a feleségem a háztartást is elhanyagolja. Toporgok egy kicsit a hűtőpult előtt, a mirelit húsoknál. Végül ott hagyom az öt kiló sertéscombot. Nem merem megkockáztatni az előetetést, pedig azzal sokat javítanék az esélyeimen. Félek, hogy a kirakott hús a kutyákat is odacsalogatná.
Túl sok időt vesztegettem el így is, pedig még zárás előtt oda kell érnem a barkácsboltba is, hogy megvegyem a teleszkópos ásót, ami összecsukva éppen befér a hátizsákomba. Amikor először láttam az áruház prospektusában, nem értettem, miért venne bárki is ilyet. Mire lehet használni? Most már tudom, és azt hiszem, nincs is ennél praktikusabb találmány. A pénztárban egy indiai vagy pakisztáni ül. Vajon honnan jött? Zsúfolt nagyvárosból, ahol legyek lepik be a kint hagyott ételt, és az utcákon a bűznél már csak a tömeg elviselhetetlenebb? Vagy egy faluból, ahonnan hetente ragadnak el egy kecskét vagy egy gyereket a tigrisek? Észreveszi, hogy méregetem, ezért megkérdezi, hogy adhat-e még valamit. Nincs akcentusa, a kitűzőjén a Romain név szerepel. Minden bizonnyal itt született, ettől kicsit csalódott leszek.
Még van jó néhány órám sötétedésig, az a tervem, hogy csak akkor indulok el újra. Nem akarok feltűnést kelteni, és talán a keresést is felfüggesztik éjszakára. Úgy döntök, hogy hazamegyek és megpróbálok pihenni addig, pedig csak úgy vibrál bennem a feszültség.
A feleségem a konyhapult mellett áll, amikor hazaérek, de nem csinál semmit, pont odalátok az előszobából. Még mindig pongyolában van, ha nem muszáj, már nem is öltözik fel. Elképzelem, hogy odalépek hozzá. Az öve lazán van megkötve, csak az egyik szárát kellene finoman meghúznom. Most közönyösen néz rám, én pedig gondolatban szétnyitom a puha anyagot. A mellbimbója átüt a vékony hálóingen, a tenyeremben érzem a súlyos mellet, pedig még hozzá sem értem. De a következő pillanatban tényleg a pultnak döntöm, ott helyben tépek le róla mindent. Sosem voltam heves szerető, inkább módszeres, most mégis meg akarom erőszakolni. Üti a hátam az öklével, tudja, hogy ez is a tigris miatt van. Úgy teszek, mintha nem amiatt lenne. Nem. Úgy teszek, mintha nem számítana, hogy amiatt van. Egy évig hozzám se érsz, aztán így, te rohadt szemét, hörgi a fülembe. Ezek az első szavak köztünk, mióta hazaértem. Hirelen leállok és lemászom róla. Még épp nem történt semmi, de valójában ennek sincs jelentősége. Mert azt úgysem bocsátja meg nekem senki, hogy nem tudok megbocsátani.
Csak érjek fel a lépcsőn, mielőtt megszólal újra. Nem szólal meg, még akkor sem, amikor becsukom magam mögött az ajtót. Csönd van. Csak én lihegek.
A Springfieldre lesz csak szükségem. A többi fegyvert a táskával együtt a sarokba hajítom. Nem golfozni megyek. A tetemet ott helyben meg kell majd nyúznom, csak a bőrét hozhatom haza. Bepakolok a hátizsákba, közben várom, hogy a rádióban bemondják a híreket. A tigrist még mindig nem találták meg. Éjszakára lehetőleg mindenki maradjon otthon.
Amikor elkészülök és kilépek a hálószobából, ott áll a feleségem az ajtó előtt. Mint aki hallgatózott. De legalábbis mint aki vár valakire. Te miért vagy boldogtalan, Philippe, kérdezi, az első szóra alamuszi kis hangsúlyt helyez. Soha többet nem akarok ilyen kérdéseket hallani. Soha többet nem akarom ezt az álságos remegést hallani a hangjában. Hiszen mégiscsak most vagyok a legboldogabb. Kikerülöm anélkül, hogy válaszolnék.
Nem megyek vissza az áruházhoz, ha az állat oda húzódott volna vissza, a kutyák mostanra rég felverik. Messzebb, a vízmosáson túl kell keresnem. Ma éjjel akár meg is halhatok, és ettől a gondolattól egészen felvidulok. Elképzelem magam feltépett mellkassal, vérbe fagyva. Elképzelem a temetésem, amire csak néhány vadásztársam jön el. Úgy képzelem el, hogy a feleségem nincs is ott.
Az erdő szélén van egy turistaparkoló, ott hagyom az autót. A nap nem ment még le, de a fák között már sűrűsödik a sötét. A hideg mintha egyenesen a nedves avarból szállna fel. Egyelőre az ösvényen maradok, figyelem a fák törzsét, a lábnyomokat. Egy sárosabb részen őz és róka nyomaira bukkanok. Hosszú órákat fogok itt eltölteni, és talán hiába.
Az éjszaka mostanra teljesen körülfolyja a fákat. Használnom kell már a lámpámat, de csak a lábam elé világítok, hogy a fénye ne hatoljon messzire. Kicsit furcsán érzem magam, kicsit bizonytalanul mozgok. Sokszor vadásztam már éjszaka, de sohasem egyedül. Eszembe jut az indiai fiú az áruházból. Száz évvel ezelőtt akár a fegyverhordozóm is lehetett volna egy másik kontinensen. A hangok most semmihez sem hasonlíthatók, de bármit is hallok, biztos nem a tigris az. A tigrisnek nincs hangja.
A zseblámpámmal a földet és az aljnövényzetet pásztázom az ösvény két oldalán, de most megtorpanok. Az egyik bokron térdmagasságban frissen letört gallyakat fedezek fel. Egy nagyobb állatról árulkodnak. Letérek az ösvényről, be a sűrűbe. A lámpámat lekapcsolom, most már csak a lombokon átszűrődő holdfényre hagyatkozhatom. Megpróbálok olyan csendesen járni, amennyire csak tudok, de minden száraz ág a talpam alatt puskaropogás. Aztán valami elsuhan a fák között. Látni csak egy árnyat látok, de hallom a visszacsapó ágak neszét. Óvatosan a vad után indulok. A fák egyre ritkulnak, távolabb egy világosabb folt dereng. Tapasztalatból tudom, hogy mindjárt egy tisztásra érek. Ahogy kilépek a nyílt terepre, megdermedek. Ott áll előttem, lőtávolságra. Nem tudom, meddig nem mozdul egyikőnk se, az időt most nem érzékelem.
Hát megvagy, suttogom magam elé. Minden sutát, bakot, fácánt és vaddisznót helyetted lőttem ki. Termetre kisebb, mint amire számítottam, fiatal nőstény lehet. Lassan a vállamhoz emelem a Springfieldet. A vér a fülemben dobol, a kezem mégsem remeg. A kezem kilövéskor sosem remeg, bármennyire izgulok is. Nyakra célzok, egy leheletnyivel fölé. Mozdulatlanul áll, és mintha engem nézne. Persze csak körvonalakat látok, szerencsém van, hogy a holdfény legalább ennyit megmutat. Azt mondják, ilyenkor a puska a vadász meghosszabbított karja. Az ujj összeolvad a ravasszal. De nem. Én én vagyok, a puska pedig a puska. A puskában sosem bízhatok úgy, mint magamban. Várom a pillanatot, amikor lőni kell. Az utolsó pillanatot, mielőtt elindul és eltűnik újra az erdőben. Elfordítja a fejét, én pedig meghúzom a ravaszt. Eltalálom. Aztán még kétszer. Azt hiszem, halálos sebet kapott.
Óvatosan közeledem, a sebzett tigris az utolsó erejével is támad. De az állat nem mozdul, ernyedten fekszik az oldalán. Talán a holdfény teszi, de húsz lépésről a bundája inkább homokszínű, mint sárga. A csíkokat még tíz lépésről sem tudom kivenni. A jellegzetes füleket viszont igen. És ebben a pillanatban megértem, miért volt olyan kicsi. Megértem, miért nem volt narancssárga. Megállok a tisztás közepén, a holdfény a bőrömön, mint a hamu. Az egész napos izgalom és feszültség elpattan, megszűnik. Az előbbi büszkeség helyén tátong a semmi.
De összeszedem magam, és továbbmegyek, mégsem hagyhatom ott a tisztáson. Csak az ásót kell elővennem, a nyúzókés a táskámban marad. Amikor befejezem az ásást, vetek még egy pillantást a dögre, aztán a lábammal a gödörbe lököm.
A kihalt városon átautózni most jó. A legjobb, ami ma történik velem. Azokra gondolok, akik mindent megadnának azért, hogy a közelébe se kerüljenek egy tigrisnek. Vajon hány méter vagy kilométer a biztonságos? Én lőtávolságra akartam lenni. Azt hittem, ma éjjel ilyen közel kerültem hozzá, miközben távolabb voltam tőle, mint bárki más.
A feleségem még ébren van, amikor belépek a hálószobába. Szeretném elhinni, hogy nem rám várt. Hiúz volt, nem tigris, mondom neki egy másik ember hangján. Hiúz volt, ismétlem meg, inkább magam miatt, mint miatta. Ő elsőre is értette. Úgy fordul el tőlem, ahogy egy selyemsál hull le. Lassan és végérvényesen. Kint valahol rendőrkutyák csaholnak, most fogtak szagot.