Holnaptól ismét új szerzőgárda jegyzi a Nőtérfél rovatot: fél éven keresztül csütörtökönként eS Kiss Judit, Filó Mariann, Kocsis Noémi, Kopcsányi Lilla és Péterfy-Novák Éva írásait olvashatják majd, akik az alábbiakban mutatkoznak be.
Harmincnyolc éve vagyok rajongó. Kezdetben a plüssökért és a nagyon is élethű néger babámért, később a szomszéd pékség főnökének fiáért, a középiskolában az irodalomtanárom mondataiért, a főiskolán a szerelmemért, az egyetemen a pécsi napsütésért. Tizenöt évesen éltem át először szállodai vendéglátósként, hogy eljön valaki messziről és van két nap arra, hogy beleszeressen a helybe és így, szerelmesen menjen haza. Ez beégett. Harminc elmúltam, amikor Kukorelly Endre rajongója lettem. Az ő szemináriumaira készült szövegeimből tudtam meg, bárki lehetek, amikor írok. Ehhez az érzéshez azóta különösen ragaszkodom. Mostanában leggyakrabban a gyerekeimért rajongok, a szakmámért és azért a csapatért, akivel együtt dolgozom. Szabadidőmben rendszeresen beleszeretek valamibe vagy valakibe. Felolvasásokon írókba, útközben helyszínekbe, koncerteken zenékbe és zenészekbe. A VOLT Fesztiválon az Irodalmi Sátor egyik szervezőjeként hatodszor adok magamnak erre lehetőséget. Mindenki tudja rólam, hogy Kiss Tibi felesége szeretnék lenni, ami egyébként természetesen nem igaz.
(eS Kiss Judit)
Az emberek általában Manyinak hívnak, és egy ideje azon gondolkodom, hogy enyhe disszociatív élmény, amikor valaki a keresztnevemen szólít. Március óta 21 éves vagyok, ennek a bekövetkezése tavaly pontosan olyan irreálisnak tűnt számomra, mint az, hogy egy hiányérzettel traumák nélkül meg lehet birkózni. (Bár ezt csak másoktól hallottam.) Ha hinnék az asztrológiában meg az ilyen galaktikus dolgokban, azt mondanám, hogy a jelentősebb csillagok biztosan a Gyula–Csabacsűd–Salgótarján–Miskolc–Budapest-pentagonban álltak, amikor Asthar kapitány ledobott a fényűrhajóból csecsemőkoromban, ugyanis ezeknek a városoknak sok köze lett ahhoz, hogy ma olyan vagyok, amilyen. Viszont azt, hogy milyen, nem igazán tudom meghatározni, pedig hetente minimum egy órát kell beszélnem az érzelmeimről. Ez (ideális esetben) kevesebb, mint amennyit a pszichológia tanulmányaimra fordítok naponta. Amellett, hogy dolgozom, aggódni szoktam, hogy nincs elegendő időm többek között túrázni, önkénteskedni és sörözni — de hogy a vesszőparipámat hozzam, Kofolázni sem. Hogy az írás hogyan fér bele, arra sem jöttem még rá, de biztosan csinálok ilyesmit, mert többször publikálták a szövegeimet városi antológiákban, a Palócföldben, a Műútban, a Dűlőben, valamint egyszer a FÉLonline.hu-n és a Szépirodalmi Figyelőben, illetve a Gömbhalmaz tagja is vagyok. És azt hiszem, az, hogy nem jeleskedem a lezárásokban, nemcsak ebben a bemutatkozásban, hanem mindenféle élethelyzetben is megmutatkozik.
(Filó Mariann)
Hatéves voltam, mikor nagyon komolyan elhatároztam: mégsem balettozó operaénekesnő akarok lenni, hanem újságíró. Mázli, hogy összejött, mert két bal lábam van és állítólag eléggé vinnyogok éneklés helyett. Úgyhogy az utóbbi két és fél évtizedben jobbára cikkeket írtam ide-oda. Ez persze egy idő után elég rutinszerű tud lenni, úgyhogy elkezdtem novellákat és más szövegeket is írni, utóbbiak annyira féltek az egyedülléttől, hogy összeálltak egy hosszabb írássá és így született egy regény is 2013 végén A dajka címmel. Egy nőről szól.
Ha lenne egy párhuzamos életem is, abban valószínűleg hivatásos világcsavargó volnék, vagy fűszernövénykertész. Szeretem a bazsalikomot, a petrezselymet és a gyerekeimet is. Kedvenc műfajom a tényfeltáró riport.
Bár inkább csak annyit írhatnék magamról most, hogy 24 éves vagyok és éppen Londonban, a Greenwich-i csillagdánál, a parkban etetem a szelíd és kíváncsi mókusokat. Remek novellaötleteket tudnék megvalósítani a Tower hídjának közepén ácsorogva is. De igazság szerint jól elvagyok 24 évnél kicsit régebben Székesfehérváron is. Itt legalább már tudom, melyik sarkon kell befordulnom, hogy délben pont az arcomba süssön a nap.
(Kocsis Noémi )
1990 áprilisában születtem egy Nógrád megyei kisvárosban, amiből máris két konklúzió levonható: menthetetlenül vidéki és egyre öregebb vagyok. Már lassan 7 éve élek Budapesten (6 éve, 8 hónapja és 19 napja, de ki számolja), ami nem jelent igazából semmit, csak hogy ez idő alatt az összes sejtem teljesen kicserélődött, és talán végre elkezdhetek saját magam 2.0-ás (jobb) kiadása lenni. A kisvárosi éveim alatt, azt hiszem, végig arra készítettem magam, ami majd a nagybetűsben jönni fog. Aztán azóta eljött sok dolog, mind kicsit máshogy, mint ahogyan vártam és elképzeltem, mégsem cserélném el egyiket sem a tinédzserkori víziókra. Egy ideje nem készülök úgy nagyon semmire, de ez nem jelenti azt, hogy már kész lennék bármire. Budapest az évek során lassan végző közgazdászt nevelt belőlem, kezdő irodalmi ambíciókkal, számottevő szellemi és kapcsolati lenyomatok maradványaival a bőrömön. A szentimentalizmusomból persze nem sikerült kigyógyítania. Pár éve Móni barátom cseppet sem finom noszogatására kezdtem el komolyabban venni az írást, eljártam vele a FISZ líraműhelyére, a Köményre, ami megadta a kellő löketet mind szakmailag, mind azáltal, hogy megtaláltam azt a közeget, amiben végre jól érzem magam. A Köményen megismert barátaimmal 2015 elején megalapítottuk a Köménymag nevű kortárs irodalmi csoportot, elkezdtem publikálni, csináltunk már kiállítást, felolvasóesteket szervezünk, szerzője vagyok a Soundcity:Szeged zenei-irodalmi projectnek, jelenleg pedig a ContextUs.hu művészeti portál programajánló rovatszerkesztője és egyik állandó szerzője vagyok. Ha nagy leszek, mármint ha valaha sikerül az elvárt társadalmi konvencióknak megfelelően felnőni, valószínűleg filiszter leszek magam is, ahogyan azt még a ballagási indulókban predesztináltuk, de ha ezt mégis megúszom valahogy, akkor előbb életművész, majd halhatatlan leszek. „Either way is good”, mondja rá az angol nyelv bölcsen, én pedig megvonom a vállam, mert végül is az utóbbi évek tendenciájából kiindulva azt hiszem, nem vagyok teljesen menthetetlen.
(Kopcsányi Lilla)
Diósgyőrben születtem, és bár mostan a Dunakanyarban élek, lélekben diósgyőri maradtam. Az otthon nekem akkor is a gyár, a beton, a füst és a kohósalak. Azok az emberek, az a világ érdekel. Sok mindennel foglalkoztam, volt varrodám, nagykereskedésem, reklámügynökségem. Szeretem a vállalkozást és az újrakezdést.
A politikában mindig a nőjogi, feminista mozgalmak érdekeltek, gyűlölöm a tekintélyelvű, patriarchális világot. Hiszek a szabadságban, és hiszek abban, hogy mindenkinek joga van hozzá. Hiszek az emberek jóságában, és tudom, hogy élni jó. Nagyon jó.
Imádok főzni és imádom a környezetemet etetni. A legjobban persze azt imádom, ha dicsérik a főztömet.
Ötvenéves koromig egy sort sem írtam, fejben viszont kislánykorom óta pompás történeteket raktam össze.
(Péterfy-Novák Éva)