A tivadari hídon álltam,
folyásirányban.
Jobb kéz felé a fák mögött
a templom.
Nem látszott, csak tudtam,
hogy ott van.
Alkonyodott. Az ég tetejéről
a fák ágai közé tartott a nap.
Percről percre távolodott,
gyengült a melege, a fénye.
Percről percre, de lassan,
s a híd vasa körül kérészek
keringtek a magasban.
A vaskorlátnak dőlve
néztük. Panna kérdezett.
Elmondtam, amit tudok,
hogy ma születtek,
röpködnek és szerelmeskednek,
és estére mind meghalnak.
Válasszunk kérészt magunknak
— mondta Panna —, és kövessük
a szemünkkel, és szeressük,
azt ott, ja nem, ezt ni, ó, elrepült.
És tükrözött a víz,
és elveszítettük szemünk elől
a kérészünket, és hiába
választottunk másikat,
az is eltűnt, ha a fák sötét
háttere elé került.
Egyre kevesebben, egyre
alacsonyabban köröztek.
Fecskék vágtak közébük,
de a többit nem láttuk, hova lett.
— Biztos elrepültek nyugatnak,
szárnyukat rezgetve neki a napnak,
és boldogan élnek, míg meg nem halnak
— mondta Gina, hozzátéve: — Menjünk!
— Jövök én is nemsokára — mondtam,
aztán felnéztem. Már messze jártak.
Én meg ütöttem egyet a híd vasára.
András László: Saját kérész
A. L.: Világos indul, Műút-könyvek, 2016, 57–58.