Amikor a magas férfi belépett a tanáriba,
nemcsak amiatt súgtak össze a tanárnők, hogy milyen sudár
ember keresi Ádámot a 6/b-ből, hanem hogy biztos a rendőrségtől jött,
mert aki olyan eleven, mint én, az egyszer úgyis olyat csinál,
hogy hívni sem kell a rendőrt, jön magától.
Láttam, milyen ügyes vagy a városi iskolai versenyen,
van kedved atletizálni, kérdezte, és amikor otthon előálltam az ötlettel,
apám megörült, hogy valamiről végre lelkesedéssel mesélek,
mert a vízilabdaedzések lassan kikoptak a hétköznapokból,
dögunalmas volt kizárólag úszni, labdához egyszer sem hagytak érni,
mondtam is apámnak, hogy ha ez az ára az olimpiai bajnoki címnek,
akkor inkább hagyjuk, és ő soha nem mondta, hogy nem bajnokot
akar nevelni, hanem a fiát, mert orvosi tanácsra kellett sportolnom.
Az atlétikaedzések nem voltak olyan unalmasak,
mint a vízilabda, nem fiúkkal kellett róni a kilométereket
a nagymedencében, a salakpályán lányok nyújtottak, ugrottak, futottak
a szemem előtt, és minden megjavított egyéni rekordjukkal lettek
egyre csinosabbak, mi több, a pályának megvolt az a varázsa,
hogy az edzői hátsó ablakán átmászva a MÁV-strandon találta magát az ember,
ahol a lányok edzés után átcserélték a kisnadrágokat bikinire.
Aztán hirtelen versenyérett lettem, edzőm nevezett az első városi,
majd megyei versenyekre, aztán irány Budapest, Dunaújváros, Debrecen,
és mindenhonnan éremmel tértem haza,
nem kellett itthon dicsekednem, mert szüleim a rajtpisztolytól
az eredményhirdetésig mindent láttak, sokszor cikinek éreztem,
hogy mindig ott drukkolnak a pálya szélén, pedig a többi szülő nem biztos,
hogy azért volt kénytelen otthon maradni,
mert a gyereke már serdülő B korára kiharcolta az önállóságot,
lehet, hogy a hónap végén már nem fért bele egy vonatjegy,
vagy egyszerűen nem érdekelte őket a gyerekük sikere.
Ahogy engem a tanulás, mert akkor még nem értettem,
miért olyan rohadt fontos tanulni, ha a suliban nem kap
az ember aranyat, mi több, diákolimpiát sem fizikából rendeznek.
Az edzőm egyszer csak megkérdezte, amiről addig soha nem
beszéltünk, hogy amúgy milyenek a jegyeim, én nem mertem
bevallani, ahogyan sokszor otthon sem, hogy borzasztó a bizonyítványom.
Egyszer úgy fogadott edzésen, hogy igazán szólhattál volna,
mert amikor mondtam a tanáriban, hogy jelölni akarlak
a jó tanuló, jó sportoló díjra, kábé kiröhögtek.
Akkor azt hittem, apám bízta meg az edzőmet,
hogy elmondja, amit ő otthon mindig, ha kiderültek
a jegyeim a fogadóórán, igazából miért is fontos tanulni,
egyszer csak jön egy komolyabb lesérülés,
vagy egyszerűen a kiöregedés, és akkor hova tovább,
magadnak tanulsz, nem nekem.
Olyan kötelező lózungnak éreztem ezeket mindig,
mint a te vagy a legjobb barátomat, de az idő igazolta,
mindkettő mennyire igaz.
Balogh Ádám Nyers című verseskötete
az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg
a Műút-könyvek sorozatában